Amikor tegnap a tízéves elsírta magát este az ágyban, csak ölelgetni tudtam. Azt mondta, egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy szeresse-e vagy sem, örüljön-e vagy sem a kitesónak, aki immáron 5. hónapja a pocakomban bújik. A félhomályban is láttam az őszinte őrlődést a szemében. Tűnődtem. Aztán azt javasoltam, talán kérdezze meg magától Pandórától – elvégre is ők a tesók.
Soma becsukta a szemeit és nagy gondossággal lépkedte a meditáció bevezető lépéseit…egészen addig amíg megérkezett és beszélgetni tudtak. A kérdéseit magában tette fel a képzeletében előtte álló kislánynak – nekem csak utólag tolmácsolt.
-Nem tudom, eldönteni, hogy szeresselek-e. Te mit gondolsz?
-Jobban örülnék, ha szeretnél engem, de ha nem, azt is elfogadom. Én akkor is szeretlek Téged.
Még egy ideig diskuráltak. Soma hangjában nem volt semmi elhajlás, a válaszokban nem volt semmi smúzoló. A realitás szőtte át ezt a másik világot. Soma azt mondta, megnyugodott. Aztán ajándékokat kezdett küldözgetni Pandórának egy titkos csatornán, amiről én nem nagyon tudhatok semmit, mert az csak rájuk tartozik.
