Évekig nem volt tévénk. Aztán amikor a fiam nagyobb lett, egy késő őszi napon vettünk egyet és rendeltünk mellé jó sok tudományos-ismeretterjesztő csatornát. Soma azóta is többet tud nálunk a Világból oly’ sok mindenről, én pedig büszkén-boldogan hallgatom, ahogy mesél nekem.
A magam részéről olyan vagyok, mint egy gyerek. Lassan a 12 éven felülieknek szóló tartalmakat sem tudom megnézni, mert a legenyhébb krimi is túl erős vizuális és lelki ingerekkel szolgál, ergo ha ottfelejtem mégis magam, egész éjszakás virrasztásra számíthatok. Sok óra mire odébbfolynak belőlem a képek, hangok és érzetek. Mi lányok így aztán nem igazán nézünk tévét, leszámítva a romantikus, vígjátékos,művészfilmes, ismeretterjesztős kategóriákat. (Pandóra a maga 1,5 évével még ezeket sem. Ha este kikéredzkedik még egy kicsit a kiságyból és éppen megy a tévé, közénk kucorodik, hozza az állatos könyvecskéit, azokat nézegeti vagy babákat öltöztet, többnyire a képernyőnek háttal.) A távirányítóért menő harcban mi lányok eddig egyáltalán nem vettünk részt.
Pár nappal ezelőttig.
Nem tudom nektek megmondani, egészen pontosan mi tart ott…vagyis de. Az Utolsó Alaszkaiak című dokumentumfilm-sorozat olyan számomra mint egy esti meditáció. Csodás képek, minimál történés, nulla rendezés, tiszta tekintetek, csendes igazsáságok. A mindennapi lét értelme, küzdelme, diadala, csendje, sötétje, világosa. Ember és természet egymásrautaltsága, tisztelete. Hallgatom ezt a hét családot beszélni. És csak úgy folyik belőlük a hála. A létezés és a szabadság mindent átható öröme. Természetes emlékezés arra, ami fontos. És tudatosítása annak, ami nem.
A film után odakucorodom a kandallóhoz. Csak nézem a tüzet. Hallgatom ahogy serceg. Figyelem a parázs mélyén izzó erőt. Élvezem a fényt és a meleget. Úgy érzem, hogy kimondhatatlan bőségben élek és nem azért mert van mobiltelefonom vagy éppen melegszendvicssütőm. Hanem mert részese vagyok egy életérzésnek. Hálás vagyok annak a belső békének, amivel a napjaimat zárom. Akkor is, amikor olyan sok minden amúgy talán nincsen rendben. De az ott nagyon rendben van. Amikor bemegyek az ágyba ezt az érzést viszem magammal az éjszakai utazásaimhoz. És közben egészen biztosan tudom, hogy az alaszkaiak petróleumlámpája, a kandallónk tüze, az adventi gyertyáitok fénye ugyanonnan táplálkozik. Hogy ez a miénk, mindannyiunké.
Én így kezdtem pár napja teljesen véletlenül ünnepelni…de rászoktam. És erősen hiszem, hogy december 21-ével ez éppenséggel nem fog megváltozni. Sőt.
Este várlak titeket, úgyis együtt leszünk.
