Hogy fáradt, magányos és valahogyan sok neki most az élet – ezt éreztem a kamasz fiamon, amikor hosszú idő után újra bebújtam hozzá este, hogy megvárjam, amíg elalszik. Rég nem kérte, de most nagyon ideje volt. A test néma közvetítőként hozta a kis lelke hullámait…lassú, mély, telített hullámok voltak ezek.
Kuksoltam a félhomályban és idővel jöttem csak rá, mit is tehetnék. Elképzeltem, hogy ez a lógó tagú kamasz újra kétéves forma kisfiú. Felvettem a karomba, ő pedig elernyedt, még csak kapaszkodnia sem kellett, eltűnt minden gondolata, felelőssége, feladata. Ezen az éjszakán én viszem a terheit, ő pedig boldog önfeledtségben pihen a vállamon.
Néha mindannyiunknak csak ennyi kell. Hogy megtartsák egy időre. Aztán már újra tudunk menni tovább a saját lábunkon.
