Uncategorized

Talán különösen hangzik, de igaz. Akkor is, ha a párod szájából hangzik el. És akkor is, ha a Tiédből.
A lelkünknek (és hozzá kapcsolódva a testünknek is amúgy) ugyanis általános „állapota” van. A nyitottság egy minőség, ami belengi az aurádat, ami átszivárog a bőrödön, amit a lelked sugároz. Ebből következően nincs olyan, hogy feléd nyitott vagyok, felé meg nem! Aki rá sem néz másra, az vagy zárt (mindenki felé) vagy nagyon sokszor rendkívül fél, mégpedig saját magától. Attól, hogy a nyitottságán keresztül megérinti majd valaki más, aki nem a párja. Nem tudja, mit kezdjen vele, ha ez mégis megtörténik.

Azt hiszem, a legtöbben emlékszünk az érzésre, milyen is ott állni és komolyan gondolni. Valójában máshogyan belevágni sem érdemes. Kimondani, hogy igen, veled akarom. A mindent. Eddig tiszta is a kép.
De mi történik az elkövetkezendő ötven évben?
Legyünk szolidak: sok minden.
Hiszen igenis vannak, akik ezt ezerszázalékos együtt-létezésben és valóban teljes hűségben élik végig és vannak a többiek.
Amíg hazánk legnépszerűbb szeretőkereső portáljain több tízezres a tömeg, addig feltételezni vélem, utóbbiak sincsenek kevesen.
De hogy is vagyunk ebben a fura világban valójában a megcsalással?

Sokoldalú, még több árnyalatú és még annál is sokkal megosztóbb ez a kérdés-úgy hiszem.

Miért?

Bár a jelenség valamennyi korban jelen volt, divat a vélt terjedését a mai modern folyamatokhoz is kötni. Ez szerintem amúgy nem marhaság, nyilván minden térben-időben más körülmények támogatták a szeretői viszonyok kialakulását.
Egyik oldalról például most megfigyelhető a fogyasztói társadalmi formula alkalmazása a kapcsolatokra is. Kicsit kopottabb, javításra, beletett energiára, időre szorulna…na cseréljük le de gyorsan. Mondjuk úgy, hogy közben kipróbálok egy újat és ha beválik, akkor a régit elhagyom. Majd.
Sztereotípia, általánosítás és mégis nap, mint nap látunk ilyen működést.

Másrészt az önmegvalósítás korát éljük, amit a végletekig félreértünk. Sokan úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy nekik minden jár és ők bármit megtehetnek, mert most éppen kibontakoznak. Ezen lepel alatt pedig önző, egoista megnyilvánulások tömkelegével terhelik meg egyebek között a társukat is. ilyenformán a nekem jár, hogy megéljem ezt is meg azt is, valami bugyuta önigazoló szlogenné válik. Az persze sejthető, hogy a valódi önmegvalósítás a határainkon rendes melóval való túllépés nélkül elképzelhetetlen, ez pedig csak ritkán mutat egy irányba a megúszósan sunnyugós úttal. Igen, mindent megérdemlünk, ami jó nekünk, csak ne felejtsük el, hogy a másik is, akivel amúgy együtt élünk.

Hogy a szerető-tartás elfogadottsága úgy össztársadalmi szinten éppen milyen fokú – nos nyilván ez sem mindegy. Miközben egyrészről még mindig a holtomiglan-holtodiglan az alapnézet, közben egyre elfogadottabbak a többszereplős kapcsolatok és ahogy fent is említettem, hihetetlen népszerűségnek örvendenek a szeretőkeresésre szakosodott intézményesített megoldások is.

Szeretők és egyéjszakás kalandok

Visszatérve az alapokhoz, az én felfogásomban szeretőt tartani egészen más tészta, mint belezuhanni egy tekintetbe (majd egy ágyba) vagy összefonódó tekintet nélkül csak egy ágyba.

Szeretőt tartani számomra gyávaság. Azt súgja, nem szeretem magam annyira, hogy úgy éljek, ahogy nekem igazán jó. Mert hogy nem hiszem, hogy árnyékban élni bárkinek is jó. Nincs ember, aki lénye mélyéről hosszú távon vágyná a bujkálást, a hazugságot, a folytonos mellékszervezést. Arra vagyunk kódolva, hogy vágyaink szerint megértettségben és elfogadottságban éljünk valaki mással, vagy másokkal együtt. Ámde hogyan is érthetne meg és fogadhatna el engem valaki, akihez nem vagyok őszinte? Ha egyszer nem is ismeri az embert, akit szeretnie kéne…mit is várhatnék?
Éppen ezért, szeretőt tartani számomra alku, elsősorban is saját magunkkal.
A gond csak az, hogy ennek valamennyi mellékhatásával is mi élünk együtt, ami több év távlatából visszanézve ritkán tűnik jó üzletnek.

Ami az egyéjszakás kalandokat illeti…a franc se örülne, ha egy búgó női hang egyszercsak közölné velem a telefonban, hogy a férjem múlt éjszaka vele volt. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, könnyed vállrántással túlhaladnék az érzésen. Valószínűleg oltári patáliát csapnék, vérig sértődnék, dühöngenék, felelősségre vonnék, szakítanék, a sztori egy pontján magam alá süllyednék, hibáztatnék…de aztán?
Én úgy hiszem, minden ponton kettőn áll a vásár. Mit is akarok ettől az embertől valójában és ő mit is akar tőlem? Mindig ez a kérdés, a döntés pedig pont azon a két emberen áll, aki benne van a kapcsolatban. Két ember, aki amúgy valódi szeretettel-szerelemmel van egymás felé élje le külön az életét, mert az egyik megbotlott? Hát nem lenne marhaság a büszkeség, a sérülés lovait hajtani egy életen át büntetve mindkettőnket? Nem lenne jobb számunkra valahol elveszíteni útközben a csalódás nyomán beköszönő bizalmatlanságot, másik oldalról a bűntudatot, elhagyni a sérelmek örökös felhozását, felépíteni újra az egészséges önbizalmat és bizalmat? Vagy máshonnan nézve, azért mert megcsalt, egy pillanat alatt elfelejtem azt a kismillió jó tulajdonságot, értéket, amiért eddig vele éltem? Számomra ez nem tűnik logikusnak…

Ő vagy ő?
A találkozásokban az a necces, hogy nincs a másik fejére írva, hogy ő a Kísértés vagy életed nagy Ő-je. Máshogyan fogalmazva, hogy valódi közötök van-e egymáshoz vagy csak régről hozott eldolgoznivaló, hirtelen lobbant időszakos vágy húz-e felé.
Az én megélésemben amúgy minden pillanat Igazi vagyis a döntéseink nyomán megélt valóságunk az életünk.
Sokféle tipp létezik a fenti két típusú találkozás megkülönböztetésére, de én még mindig nem találkoztam olyannal, ami minden helyzetre igaz lenne. Én abban hiszek, hogy minden pillanatban lehetőségünk van dönteni és miénk az ezzel járó felelősség is. Annyit gondolok csupán, hogy a kapcsolatunk szempontjából is hasznos a tudatosság. Konkrétan az, hogy tudd, miért vagy együtt a pároddal. Lásd a lehető legtisztábban, hogy miért értékes ő és a kapcsolat számodra, milyen hiányt élsz meg benne, milyen lehetőséget látsz ennek a hosszú távú feltöltésére. Így legalább esélyed van rajtakapni magadat, ha puszta hiányból, frusztrációból, unalomból, elégedetlenségből húznál be egy harmadikat a képbe.

…na de elmondjam otthon?
Folyton felbukkanó kérdés megcsalás ügyben, hogy ha már megtörtént, akkor mi is lenne a „helyes” hozzáállás. Konkrétabban: Önzés-e közölni a párunkkal, ha félreléptünk?
Egyesek szerint saját bűntudatunk enyhítése végett a másik orrára kötni, hogy megcsaltuk, igazi önző viselkedés. Én úgy gondolom, ez is típuskérés.
Én úgy hiszem (és érzem) minden őszintétlenségnek van egyfajta energiája, ami engem speciel nagyon taszít. Jobban taszít, mint a nyílt fájdalom. Az, hogy dolgok lapulnak a mélyben, az életet számomra szürkévé közben pedig kiszámíthatatlanná teszi, ez pedig éppen az a tartomány, amit a leginkább utálok. Valamivel, amiről nem tudok, csak az energiáját érzem, semmit sem tudok kezdeni. Védtelenné tesz és gyanakvóvá. Számomra sokkal elfogadhatóbb megoldás éppen ezért az őszinteség, ami viszont nem részletekbe menő, nem okoz nagyobb fájdalmat, mint ami szükségszerű. Ez esetben egy olyan helyzeten kell vagy lehet közösen túllegyünk, amit mind a ketten ismerünk. Számomra ez sokkal jobb esélyekkel kecsegtet, mint egy gyanakvással, simlivel és bűntudattal terhelt kapcsolat újrahangolása.

Akkor kerüljük el!
El lehet kerülni, hogy valamelyikünk félrelépne abban a röpke 50 évben? Fogalmam sincs róla.
Azt azonban hiszem, hogy efféle témákról rendkívül hasznos még akkor elkezdeni beszélgetni, amikor a mézeshetek zajlanak és még csak a láthatáron sincs egy harmadik.
Leülni és tisztázni egymás kommunikációs tartományát, megérteni a másik hozzáállását, közelíteni, árnyalni, gondolni valami közöset…mindez igen hasznos lehet. Azt hiszem, aki eljutott a felnőtt korig, az pontosan tudja, hogy kísértések nélkül nincs élet. Igenis szembe fog jönni az a nő és az a férfi ebben az ötven évben, aki beremegteti a saját és a másik gyomrát- akár csak egy pillanatra. Lehet erre készülni, lehet erről beszélni – vagy nem – akkor is megtörténik. És igen, lehet hogy abban a pillanatban a vágy radírként töröl mindenféle beszélgetést. Mégis úgy tapasztalom, hogy saját lényünk és a kapcsolatunk valódi kötéspontjainak tudatosítása képes olykor erős nyomokat hagyni bennünk, éppen elég erőseket ahhoz, hogy nemet mondjunk valamire, amiről később kiderül, nem is volt rá olyan nehéz nemet mondani.

Ne cipeld!
Ha úgy döntöttél megéled, tedd teljes lényeddel, saját döntésedből, magadhoz hűen, bűntudat nélkül. Ha úgy érzed, erre képtelen leszel, akkor ne tedd meg!
Ha elengeded, tedd teljes lényeddel, saját döntésedből, magadhoz hűen, és ne cipeld egy életen át illúzió vagy hiány formájában, megnyomorítva ezáltal saját kiteljesedésedet és a kapcsolatotokat!

Akkor mi a tuti?
Én úgy hiszem, sokféle vállalható életforma van, a lényeg az lenne, hogy mindenki a nekivalóban éljen. Hogy az melyik? Amiben jól érzed magad. Amiben nem sérül hosszú
távon a tested és a lelked, sőt, töltekezik, fejlődik, színesedik. Hogy ez egy nyitott kapcsolat, egy poligám együttlét vagy egy klasszikus örökké együtt típusú házasság, az mindegy.
A jó és a rossz hír a szokásos: ez ügyben sem marad más támaszod, mint saját magad. Figyelj a lelkedre, hogy tud-e szárnyalni a másik mellett, a békédre, hogy valódi, belső-e, a testedre, hogy képes-e feltöltődni, ellazulni, zsizsegni. Ha igen, vigyázz a kapcsolatodra, ápold, és élvezd az életet. Ha nem, vizsgáld meg a saját részed, amin változtathatnál. Kezd azzal, hogy legalább te megpróbálod megérteni és elfogadni a másikat. Kommunikálj. Szeress. Ha pedig úgy érzed, a másiknak jóleső kapcsolati forma nem a te világod, ne félj igent mondani- magadra.

És végül
Mindez egészen úgy hangzik, mintha nem hinnék a hűségben – ami viszont nem igaz. Számomra sok év tapasztalata hozta el az érzést: túl értékes amiben élek, e mellett pedig túl nagy terhet róna rám egy félrelépés. Mindkét érzésig hosszú és keserves tapasztalatok árán jutottam el – ezért is tisztelem őket annyira.
Mostani énem folyton ugyanazt a kérdést hajtogatja, helyzettől függetlenül: Mit érzel valójában? Mit szeretnél valójában?
Éppen ezért, ha holnap kiderülne, hogy a párom félrelépett, túl bűntudaton-sérelmen-csalódáson, azt hiszem, egyszercsak újra ugyanez csengene a fülemben: mit is akarunk ott belül mélyen egymástól? A válasz lenne a lényeg a MOST-ban, hiszen a többi éppen csak a történetünk része…

(Ha úgy gondolod, talán másnak is hasznosak lennének most a fenti sorok, oszd meg a bejegyzést.)

Fiatalság-bohóság, szokták mondani és rám igazán lehetett is. Hogy őszinte legyek, még ennél cifrábbat is lehetett volna. Aztán valahogy telik-múlik az idő és az ember lánya rájön, hogy Embernek lenni nem árt ebben a nagyvilágban, már ha napi békében kíván élni saját magával. A felnőtté válás valahogy magával hozza a felelősségvállalás gyöszös-felemelő érzését, a morális biztonságot ott belül magunkban és hasonló csemegéket. Aztán úgy gondoljuk, hogy a folyamat ezen része természetes és mint ilyen, másoktól is „elvárható”.

Az egész onnan indult, hogy a pincében penész keletkezett és megette a túracipőnket. Mivel azonban naponta járjuk a gyerekekkel és a kutyákkal az erdőt, ez a „luxuscikk” nálunk fontos kellék. Tegnap délben így aztán felpakoltam a kölköket és mentünk a nagy-nagy plázába bakancsért. A sportbolt mellett pedig Soma, aki ugye tíz éves, vett a zsebpénzéből egy újabb plüss sárkányt. Hát ennyi az előzmény.

Este volt már. Túl voltunk a közös vacsin és az én nagyfiam kimerült anapban, az együttben, a sótartófaragásban. A kicsi már aludt, amikor bementem hozzá elolvasni az estimesét. Igen, már nagy, de még kicsi és az esti olvasás az én reszortom. A történet végén odamászott a polchoz és levette róla az egy új és a két régi plüss sárkányt. Nem igazán értettem, most mi következik. Az állatokat példás rendben maga mellé fektette, majdan betakarta, leoltotta a kislámpát. Összebújtunk.
A nagy kamasz tízéves, aki egész nap a határokon táncol, segíti és védi a kicsit, aki spanol a fiúkkal, küzd velünk a vélt vagy valós igazáért, felelősséget vállal és fáradt a létezéstől is, egy pillanat alatt vált újra aprósággá. Éreztem ahogy belesüpped egy régi, biztonságos meleg szerepbe, ahol ő még bármit megtehet, aludhat a sárkányokkal, álmodhat amit csak szeretne és ahol nincs elvárás, se felelősség, se döntési helyzet, se semmi más. Töltekezett ölelésben, biztonságban, elfogadásban.

A férjem többet dolgozik, mint valaha, így aztán újfajta rend és rutin alakult az éltünkben az utóbbi hónapokban. Itt van ugye a Kicsi meg a Nagy, köztük meg az a tíz év, ami állítólag ellehetetleníti a közös Jót. Legalábbis engem körös-körül ezzel fenyegettek.

Viszont azt hiszem, az én két kölköm ezt anno máshogy tárgyalta le, mert igen nagy békében és olykor átható boldogságban telnek a napok. Apró rutinokból építkezünk, nincs nagy meglepi, de kiszámíthatatlanság sincs.

Egyértelmű, ahogy suli után fél6-ig Pandóráé a figyelem, hozzá melegítjük a fürdőszobát a pancsoláshoz, a vizet minden este a Nagy készíti alapos gonddal. Neki szól a mese, amit tegnap Soma éppen a szélről költött. Egymásba font tekintettel, pislákoló gyertya mellett mondta a négyhónapos Kicsinek. Aztán Pandórának feloltjuk a sólámpát, megpusziljuk a szép fejét és megy kirándulni álomvilágba. Akkor Somával csinálunk valamit. Sárkánybunkert tervezünk vagy háromfűszeres kenyérkockát gyártunk, ajándékot rajzolunk vagy Álommanó levelet írunk, szétröhögjük magunkat valami nagyon hülyeségen vagy megváltjuk ismét a világot, esetleg végiglapozzuk a szakácskönyvet, mert Soma a szép kajákat szereti. Valamit, ami együtt, itt és most levős, még ha rövid is. Összeülünk a nagy asztalhoz, ő vacsizik, mesél-mesélek. Nem faggatva, csak ami jólesik, lassú tempóban. Utána választunk egyet a kagylócsokiból, mindig a legszebb formájút. Fürdőszoba, 10 perc főzőműsor vagy valami ismeretterjesztő, netán egy félbugyuta Ne próbáld ki otthon!. És mese az ágyban, az ő sólámpájánál, szagos könyvből, mécsesláng festette falak között. Összebújunk, mert a Nagy ilyenkor még kicsi.

Amikor kijövök a szobából papírvékony rétegem tart lábon, tekintve hogy fél3-kor kelek. Hiányzik a férjem. Sajog a tagjaim jelentős része. Egyetlen logikus gondolatom sincs. Szeretném, ha máshogy lenne, ha közös lenne a vacsi, a fürdés, a mese. De van bennem valami ami azt súgja, nem lenne jó a hiánnyal elrontani ezt az amúgy kerek estét. Hiszen lesz ez még máshogy is és lássuk be, most így van egészen jól.

Hogy mások idejével nem játszunk és pontosan érkezünk és visszahívjuk azt, aki keresett és minden emailre egy napon belül válaszolunk és a többi. Ezt tanultam, értettem és éltem mindig is.

Már nem voltam fiatal és még nem voltam újraházas, amikor lett nekem egy barátom. A találkozás mélyre futott bennem, a levegő meg körülöttünk járta a táncát, de végül sohasem lett belőle kapcsolat. Találkozás volt és fura elválás, közte pedig hosszú évődés. A fiú számára az idő több volt, mint relatív, sohasem foglalkozott vele. Ebben a nemtörődömségben azonban nem figyelmetlenség lakolt, hanem inkább amolyan időn túli érzet. Tudtam, hogy ha hívom, egyszer majd vissza fog hívni. És hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy mi is van köztünk. Egyszerűen nem vett tudomást mindarról, amit mi emberek az idő köré szerveztünk.

„Védjétek meg a kanyont a viharos szelektől,

és soha nem fogjátok megismerni szépséges formáit.” (Dr. Elisabeth Kubler-Ross)

Ez az idézet jutott eszembe, amikor tegnap ismét csak történt valami, amire mást nem tehettem, megadóan széttártam a kezeimet. Ez volt velem, amikor a fiam szemében hatalmas buborékká nőttek a könnyek, mert sokadszorra nem tudott megoldani egy helyzetet, amit pedig annyira szeretett volna. Ez csengett a fülemben olyan sokszor, amikor a páciensek elhozzák a történeteiket, amelyektől egy pillanatra összeszorul a torkom.

Ez tartott meg az éjszakákon, amikor csak a miérteket ismételgettem.

És ez segített meglátni a lehetőségeket a helyzetekben, ahol korábban csak a szenvedésre találtam volna. Ez vitt tovább az úton, amikor úgy éreztem, egyre csak sötétebb helyekre érkezem. És erre gondoltam, amikor egy-egy kegyelmi pillanatban hozzám szegődött a megértés és ráláttam a korábbi nehéz helyzetekből számomra megérett gyümölcsökre. A szépséges formákra.

Legyen Veletek ma ez a gondolat, amikor görcsös félelem szalad át a csatornáitokon, amikor nem értitek miért kapjátok (miért választottátok) mindazt, ami van, kísérjen és fogja a kezeteket a percekben, amikor nem tudjátok hova tartotok.

Amikor tegnap a tízéves elsírta magát este az ágyban, csak ölelgetni tudtam. Azt mondta, egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy szeresse-e vagy sem, örüljön-e vagy sem a kitesónak, aki immáron 5. hónapja a pocakomban bújik. A félhomályban is láttam az őszinte őrlődést a szemében. Tűnődtem. Aztán azt javasoltam, talán kérdezze meg magától Pandórától – elvégre is ők a tesók.

…tolta a gép az arcomba, meglehetősen türelmetlenül. Amúgy igaza volt. Ideje volt. A művelet, mint tudjuk általában nem gyors, de a fejlődés szükségszerű és visszanézve elkerülhetetlen.

A fiam tíz éves lesz. Együtt gyűrtük, ünnepeltük végig ezt az időt. Mióta pocaklakóként először éreztem meg Őt, formálódott bennem a kép róla, milyen is, hogyan érez, cselekszik, gondolkozik, hogyan áll össze egésszé a kis Mindensége. Az, ahogyan ő szerintem Van.

A minap azonban egy meditáció után, mintha tényleg frissítették volna a rendszert, új szűrőt kaptam. A gyerek valamennyi gyenge és erős pontjával eddig is teljesen tisztában voltam, nem volt hályog a szememen, nem ült pihepuha lila köd a pilláimon. Mégis, a róla alkotott képem átszínezte a valóságot, rámszabott lencsét helyezett a szemem elé. A kapcsolódásunkon keresztül szemléltem és láttam ezt a kis lelket, az érzeteimet, a belső megélésemet róla pedig olykor észrevétlenül is azonosítottam magával a gyerekkel.

A frissítés nem volt könnyű, viszont gyors az igen. Amikor pedig újra találkoztunk, tisztán éreztem, hogy melyik rész a kapcsolódásunk, melyik ő és melyik vagyok én. Elkülönültek a minőségek és úgy tekintettem az imádott fiamra, mintha először láttam volna. Egyedül a feltétlen örökké tartó szeretetem nem változott.

A valóság frissítő, ébresztő jelenléte azóta is velünk van, kiemel a reakciói megszokott megítélési köréből és élővé varázsolja a formákba merevedett tartalmakat. Hogy könnyített-e napjainkon? Egyelőre nagyon nem. Keserves, belül mozgós, kifelé vedlős időszak ez. De valahol mind a ketten tudjuk, hogy megéri.