Uncategorized

Én nem igazán tudom, milyen az a nagybetűs…a filmekben látott érzés után csöpög a nyálam, máskor maró hiányt érzek. Mert a mi szerelmünk afféle kisbetűs. Néha olyan kicsikkel van beírva a mindennapok közé, hogy jól át kell vizsgálnunk a hétfőtőlvasárnapigot, hogy észrevegyük.

Hét elején például egy lámpa kapcsolójában találtam meg. Amikor a kedvenc apró konyhai hangulatvilágításom felmondta a szolgálatot, fura mód másnap hajnalban új kapcsolóval öntötte rám azt a meleg sárga fényét. Aztán máskor az autóban kuksolt. Amikor csurgott a szememből a könny, hogy most már zenét sem lehet…egy töltő várt az induláskor (a férjemet meg egy lemerült saját telefon odabent). Tegnap egészen máshol volt már megint. Amikor azt hittem, icipici darabkákra szeletelem a Kisebbik Kincsemet, akkor egy mozdulatba gubancolódva közeledett majd távolodott kezében a vinnyogó kapálódzó Kis Elviselhetetlennel. Reggelente fura mód mindig a kotyogós kávéfőzőbe dunsztolódik és mire felkelek, pöfögve kéredzkedik ki az orrom alá. Amikor azt mondta az orvos, nagyon sajnálom, de magának vélhetőleg agyi daganata van, akkor a kapuban várt egy mondatba csomagolva és azt súgta, szívem, én nem érzem, hogy bármi bajod is lenne. De komolyan mondom, hogy nagyon kicsi betűkkel van. Icipicivel egy sóhajban, ami a kiabálás helyett jön, abszolút nem feltűnő higgadtságban amikor hat órát kell a Nagy Kincsemmel matekozni, az elvitt és kimosott konyharuhák illatában, a ki nem mondott ítéletben, amikor nem húzom fel a rolót vagy újra csak leégetem a tejet. A minden napra megérkező dicséretben, miszerint én vagyok a legjobb csaj vagy mi. A bekészített kandalló lángjában vagy az sms szintén apró betűi között, ahova a vágy irkál amúgy. Ez a kisbetűs szerelem nagyon cseles. Figyelni kell rá, hogy az ember észrevegye. Főként annyi nagybetűs teendő között. De azért, nem lehetetlen…

“Illusztrációnak” ezúttal elcsentem ezt a válogatást, mert nagyon tetszik…jó mozizást!:)

https://noatukorben.blogspot.com/2021/02/szubjektiv-szerelmesfilm-valogatas-nem.html?fbclid=IwAR0A6FgQlsbL…

Csini vagy. Szexi vagy. Szép a szemed.

Hátööö, köszönöm. Ma már ez a válaszom, de igazából ezek a mondatok már az aurámról legördülnek, a bőrömig sem jutnak. Ugyanakkor tudom, hogy minden felém intézett pozitív emberi megnyilvánulás köszönetet érdemel, és értékelem is az idefordulást, csak éppen a helyén.

Én úgy hiszem, a bók azért olyan nehéz műfaj, mert ideális esetben hajde’ nagyon személyes.

Nem azt meséli, hogy szép a szemed, hanem hogy a tekintetedben megnyíló világ csodás számomra.

Nem azt veti oda, hogy csini vagy, hanem hogy akárhányszor rád nézek, melegség árad végig a testemben.

Nem azt löki, hogy szexi vagy, hanem hogy a zsigereimig felizgatsz.

Vagyis a bók „feladója” arról beszél, hogy egy értékre bukkant bennem, ami hatással van rá. Ha a bókot mondó jóban van a saját belső világával, akkor könnyedén megengedi magának és nekem is az intimitást. A szemembe néz és az igazat mondja. Nem vicceli el, nem süti le a tekintetét, nem hadarja, nem nyeli le a felét, nem ironizál. Azt mondja, amit érez. Akkor kapcsolatba kerülünk és valami igazán finom, jelenléti dolog alakul abból a kis semmiségből.

Be kell azonban vallani, hogy bármilyen csodás és „minőségi” is a feladó részéről egy bók, megeshet, hogy a fogadó blokkjai, önértékelési zavarai hadán kell átférkőznie. Ha minden jól megy, megtalálja a kiskaput. Ha nem, lepattan a falakról és szertefoszlik a földön, csalódottságot és értetlenséget hagyva maga után.

Azt hiszem, bármelyikünk jókat mosolyog, ha a bókjait veszi sorra. Hogy mi hatott rá mondjuk 18 évesen és mi a mostani időkben. Én valahogy úgy vagyok vele, hogy a testemet méltató kedvességek inkább legurulnak rólam. Köszönöm, de jó ideje vagyok olyan viszonyban a fizikai valómmal, hogy azon se nem segít se nem ront egy-egy kívülről érkező megjegyzés. Viszont nagyon jólesően fogadja be a rendszerem az összes olyan megnyilvánulást, amiről inkább érzem, hogy a lényegemhez beszél. Vagy ahhoz marad csendben. Azt ami a lelkemet, a szívemet, vagy akár az írásaimat, a táncomat, az érzelmeimet simogatja.

A jó bók számomra olyasmit mond, ami bennem valahol igazként él. Csak talán túl szép. Vagy nagyon elbújt. Vagy sokáig a hibámként azonosították számomra. A jó bók azonban emlékeztet arra, amit amúgy tudok…hogy értékes és egyedi vagyok. Hogy a fényemtől világosabb lesz itt és most.

Bókolni amúgy úgy mindenestül emberes feladat. Nem véletlen úgy hiszem, hogy a mostani idők férfijai lassan leszoknak róla. Mi nők, túl sokszor hárítunk, túl sokszor kételkedünk, reagálunk végtelenül bénán. Így a férfiak egyre kevesebbszer veselkednek neki a dolognak. Pedig jó lenne, hiszen rájuk is rájuk férne a gyakorlás. Próbálkozhatnának közelíteni és újra közelíteni ahhoz, amit éppen éreznek. Aztán megfogalmazhatnák mindezt. Mi nők meg mosolyoghatnánk, újra szívből. És nini, egyszer csak véletlenül azon kapnánk magunkat, hogy egyre szebbek azok a vásott hétköznapi pillanatok…

Jó sokat váratott ez a poszt magára. De az a helyzet, hogy rátok, Férfiakra is éppúgy igaz, a testetekben információk milliárdjai pihennek. Éppúgy igaz, hogy ezek elérhetőek számotokra. Hogy a testetek segítségével meg lehet oldani fennálló problémákat, ki lehet mozdulni álló helyzetekből, el lehet engedni a stresszt, fel lehet oldani blokkokat, rá lehet látni kapcsolati nehézségekre, meg hasonló „haszontalanságok”. Ahogy igaz az is, hogy a mozgás…