…tolta a gép az arcomba, meglehetősen türelmetlenül. Amúgy igaza volt. Ideje volt. A művelet, mint tudjuk általában nem gyors, de a fejlődés szükségszerű és visszanézve elkerülhetetlen.
A fiam tíz éves lesz. Együtt gyűrtük, ünnepeltük végig ezt az időt. Mióta pocaklakóként először éreztem meg Őt, formálódott bennem a kép róla, milyen is, hogyan érez, cselekszik, gondolkozik, hogyan áll össze egésszé a kis Mindensége. Az, ahogyan ő szerintem Van.
A minap azonban egy meditáció után, mintha tényleg frissítették volna a rendszert, új szűrőt kaptam. A gyerek valamennyi gyenge és erős pontjával eddig is teljesen tisztában voltam, nem volt hályog a szememen, nem ült pihepuha lila köd a pilláimon. Mégis, a róla alkotott képem átszínezte a valóságot, rámszabott lencsét helyezett a szemem elé. A kapcsolódásunkon keresztül szemléltem és láttam ezt a kis lelket, az érzeteimet, a belső megélésemet róla pedig olykor észrevétlenül is azonosítottam magával a gyerekkel.
A frissítés nem volt könnyű, viszont gyors az igen. Amikor pedig újra találkoztunk, tisztán éreztem, hogy melyik rész a kapcsolódásunk, melyik ő és melyik vagyok én. Elkülönültek a minőségek és úgy tekintettem az imádott fiamra, mintha először láttam volna. Egyedül a feltétlen örökké tartó szeretetem nem változott.
A valóság frissítő, ébresztő jelenléte azóta is velünk van, kiemel a reakciói megszokott megítélési köréből és élővé varázsolja a formákba merevedett tartalmakat. Hogy könnyített-e napjainkon? Egyelőre nagyon nem. Keserves, belül mozgós, kifelé vedlős időszak ez. De valahol mind a ketten tudjuk, hogy megéri.
