Reggeli kör

Egyfelé húz a tömeg, megyünk mind, arra. Pedig ez még egy kis utca, helyi pékkel, nosztalgia trafikkal, öreg optikussal, de minket ez alig érdekel. Alapvetően arra sem emlékszem, hogyan kerültem közéjük. Először nyilván csak melléjük, idő kellett mire felvettem a ritmust, mire magába fogadott a tömeg és mire elengedtem a célomat – azóta együtt vagyunk. Lépünk, kopogunk, trappolunk az aszfalton majdnem egyszerre. A vörös hajú kislány felnevet az óvodás csoport közepén, a lófarka súrolja a vállát, azt is hallom, a lámpa lassan vált, – Hagyd baba, majd én! – szól a férfi az ötvenes nőhöz, a hangja puha és felemeli a megrakott gurulós bőröndöt, de nem állunk meg és nem hallom a választ, csak a nő hálás pillantását lopom még el, aztán már az őrök mellett vagyunk, nyitott ajtó, de nem látok be, védenek valamit, gondolom, de nem tűnnek érték-tulajdonosnak, inkább elviselik a napot, az egyik pipázik, a szaga kettéhasítja a párás meleget, a térdét támassza, a küszöbön ül, a többi csak nézi őt, az utcaseprő füttyent a lánynak, az behúzza a nyakát, tizenéves, azt sem tudja ma kicsoda éppen és még a bolyongó tudatlanságába is belezavarnak, háborog, mi megyünk, dúsulunk, hígulunk, ezerfélére szakadunk, de együtt mozgunk, remélem jó felé, hűsölni, árnyékba, fészekbe, de nem tudom, a sarkon már látni a hatalmas épületet, elnyel majd minket is a hasa, bent gyönyörködünk a szabályozott fényben, a kiszámítható 22 fokban, keressük az oxigént, nincs, de így is jó, miden jó, minden itt van, sajnos az egyik kis fekete szemű kölyöknek csak mamut jut a műanyag figurák közül,neki most mégsem jó, szorítja a falhoz, ugratja az állatot, a sült krumpli leesik, nem baj, van másik, kenődik a szósz, tetszik neki, lubickol benne, tenyerel, lép, szétkeni és most már boldogan vigyorog, felém fordul, rám nevet a ketchupos szájával, kezével, talpával, az anyja közben nonstop szidja, a gyerek meg csak vigyorog, kiröhög minket és jelen pillanatban úgy tűnik, ő az egyetlen normális az egész elbaszott beteg társaságban.