Minden csöpögött. A korlát, az eresz, a faágak. Az iskola bejáratán már tódultak ki a gyerekek, amikor odaértem. Összeakadt a tekintetünk némelyekkel, gyors sorsközösséget vállaltunk, némán megbeszéltük, amit kellett, hogy igen, mindannyian határozottan ázunk, igen, péntek van, és igen, ez nem fair így hétvégére.
Fent leültem, mert Soma megmondta: nincs hova sietni és ez esetben speciel igaza volt. A padjára az van pingálva, hogy Sárkányiskola, azt néztem, miközben lassan kezdett zsibbadni a lábam az apró helyen. Finoman szólván is zsivaj volt, tojásos kenyér illat, amikor végre kinéztem és megláttam őket a köd előtt a röhejes kis színes papírtestükkel, a csillogó celluxozott szárnyaikkal. A madarakat az ablaküvegen. Egyszerűen nem fért bele az esős, fáradt hangulatba ilyesmi, gyorsan el is kaptam a tekintetem. Olyan klasszikusan ragaszkodtam a dzsuvámhoz, ezek meg ott színesedtek nekem…Aztán eltelt valamennyi idő. Megéreztem a sarokból a kalács, az alma illatát is, a ködben feltűntek a faágak, Somáék kacagása körbejárt az autózós szőnyegen…és ahogy az lenni szokott, amikor valami igazán történik, semmi nem történt: mégis elindult a tavasz ott a zsivajban, tojásillatban kint is, bent is, péntek délután.
