Ez az írás még most születik. Úgy értem, nem tudom, hová gördül majd, de egy érzés bugyog, jönni akar, hát úgy döntöttem, adok neki egy tiszta lapot.
A dolog amúgy megint a hűvös-napos elmúlt tavaszunkra nyúlik vissza – jó sok minden kezdett fordulni azidőtájt, az okát is tudom, meg azt is, hogy sokan mosolyogni fognak, de bizony egy újabb pont jár a csikungnak. Az előélet amúgy lényegtelen, nézzük hova jutunk, ha messziről indulunk.
Világ életemben konfliktuskerülő voltam, amiből sosem nőttem ki. Szar egy tulajdonság – mondom mindazoknak, akik képtelenek megérteni, hogy lehet ember ilyen gyenge típusú. (Itt megjegyezném, hogy a kór nem feltétlenül az erő hiányára, sokszor és sokkal inkább a szeretet állandó és meggyőző erővel bíró kifejezésének szükségességére utal. Vagyis hogy mindenkor és mindenhol imádjanak. De nagyon.) Szóval elvoltam így, csendes rettegésben, örök bizonytalanként, jókat és kussban évődve. Máskor nagy levegőt véve és igazságtalanul túlszaladva a szükséges mértéken, durcásan megmondva a magamét. Hogy teljes egészében érthető legyen a működési mechanizmus, el kell mondanom, hogy a kirohanást kivétel nélkül a fojtott rettegés követte…mi lesz ha kiesek a ….Bárkinél a cukorpixisből. Az ugyanis rossz lett volna – és lássuk be, rossz most is.
Mára a helyzet mégis, ha nagyon lassan is, de megváltozni látszik. A konfliktust jelenleg is félem, utálom, mégis valami belső erő hajt, hogy mielőbb rendezzem, ha kell elébe menjek, ha nem kell, akkor is…Sokáig nem értettem, mások miért csinálják így, mígnem górcső alá vettem a dolgot és rájöttem, hogy a ki nem mondott feszültség játszmákra késztet, feleslegesekre, amik alkalomadtán nagy erővel rontanak bele dolgokba, helyzetekbe, kapcsolatokba. A legtöbbször ráadásul csak időt veszítünk, hiszen aminek ki kell törnie, aminek felszínre kell emelkednie, az fel is fog jönni, ha nem előbb, hát utóbb, jó sok réteggel megkenve.
Persze kutyából nem lesz szalonna, vagyis hat hónap alatt nem. Talán több tíz év alatt… Az ugyanis ma is kiborít, ha úgy érzem, haragszanak rám. Nagyon nehezen élem meg, elkedvetlenít, belemászik a napomba. De mégsem tántoríthat el attól, hogy kimondjam, amit érzek, sejtek, ami bánt, amit röhejesnek tartok. A folyamatot ezen a ponton nem szépíteném: elhulltanak legjobbjaim, vagyis egy részük. Kiderült, hogy így már nem vagyok olyan helyes. Hogy a simulékonyság valóban a népszerűség egyik kulcsa. Hogy sokan nem tartanak ott saját magukban, hogy egy esetlegesen őszintén felvetett problémát átgondoljanak, majd sértettség nélkül visszajöjjenek közösen megoldani. Hogy van, akitől csak visszavágás telik még támadás híján is. Hogy olykor túl sok energiába kerül megvitatni a hiperérzékenységemnek köszönhető maceráimat és erről többen szíves-örömest lemondanak. Mindegyiküket megértem. És köszönöm azoknak, akik így is maradtak.
Hát ide gurultunk.
U.I.: Igazán jól esne, ha most valamelyik barátnőm leírná kommentnek, hogy igen, de mennyire jó, hogy a barátnőjük (vagyis én), hasonlóan remekül kezeli az őszinte beszédet, vagyis nem háborodik föl és hajlandó elgondolkozni a hibáin, vagy a máshogycsináljukon. Ezt mindenképpen írja ide valaki, csak hogy érezzem, hogy szeretnekJ
2 hozzászólás
Szerintem jól csinálod. Nem tudom, ki mondta, de a béke nem konflkitusmentességet jelent, hanem a konfliktusok kezelésének képességét. Aki megsértődik, aki visszavág, aki haraggot tart a tényleges megoldás helyett, az fél szembesülni, esetleg lusta energiát fektetni a megoldásba.
Szerintem jól csinálod. Nem tudom, ki mondta, de a béke nem konflkitusmentességet jelent, hanem a konfliktusok kezelésének képességét. Aki megsértődik, aki visszavág, aki haraggot tart a tényleges megoldás helyett, az fél szembesülni, esetleg lusta energiát fektetni a megoldásba.