Azt hiszem, a legtöbben emlékszünk az érzésre, milyen is ott állni és komolyan gondolni. Valójában máshogyan belevágni sem érdemes. Kimondani, hogy igen, veled akarom. A mindent. Eddig tiszta is a kép.
De mi történik az elkövetkezendő ötven évben?
Legyünk szolidak: sok minden.
Hiszen igenis vannak, akik ezt ezerszázalékos együtt-létezésben és valóban teljes hűségben élik végig és vannak a többiek.
Amíg hazánk legnépszerűbb szeretőkereső portáljain több tízezres a tömeg, addig feltételezni vélem, utóbbiak sincsenek kevesen.
De hogy is vagyunk ebben a fura világban valójában a megcsalással?
Sokoldalú, még több árnyalatú és még annál is sokkal megosztóbb ez a kérdés-úgy hiszem.
Miért?
Bár a jelenség valamennyi korban jelen volt, divat a vélt terjedését a mai modern folyamatokhoz is kötni. Ez szerintem amúgy nem marhaság, nyilván minden térben-időben más körülmények támogatták a szeretői viszonyok kialakulását.
Egyik oldalról például most megfigyelhető a fogyasztói társadalmi formula alkalmazása a kapcsolatokra is. Kicsit kopottabb, javításra, beletett energiára, időre szorulna…na cseréljük le de gyorsan. Mondjuk úgy, hogy közben kipróbálok egy újat és ha beválik, akkor a régit elhagyom. Majd.
Sztereotípia, általánosítás és mégis nap, mint nap látunk ilyen működést.
Másrészt az önmegvalósítás korát éljük, amit a végletekig félreértünk. Sokan úgy hiszik, ez azt jelenti, hogy nekik minden jár és ők bármit megtehetnek, mert most éppen kibontakoznak. Ezen lepel alatt pedig önző, egoista megnyilvánulások tömkelegével terhelik meg egyebek között a társukat is. ilyenformán a nekem jár, hogy megéljem ezt is meg azt is, valami bugyuta önigazoló szlogenné válik. Az persze sejthető, hogy a valódi önmegvalósítás a határainkon rendes melóval való túllépés nélkül elképzelhetetlen, ez pedig csak ritkán mutat egy irányba a megúszósan sunnyugós úttal. Igen, mindent megérdemlünk, ami jó nekünk, csak ne felejtsük el, hogy a másik is, akivel amúgy együtt élünk.
Hogy a szerető-tartás elfogadottsága úgy össztársadalmi szinten éppen milyen fokú – nos nyilván ez sem mindegy. Miközben egyrészről még mindig a holtomiglan-holtodiglan az alapnézet, közben egyre elfogadottabbak a többszereplős kapcsolatok és ahogy fent is említettem, hihetetlen népszerűségnek örvendenek a szeretőkeresésre szakosodott intézményesített megoldások is.
Szeretők és egyéjszakás kalandok
Visszatérve az alapokhoz, az én felfogásomban szeretőt tartani egészen más tészta, mint belezuhanni egy tekintetbe (majd egy ágyba) vagy összefonódó tekintet nélkül csak egy ágyba.
Szeretőt tartani számomra gyávaság. Azt súgja, nem szeretem magam annyira, hogy úgy éljek, ahogy nekem igazán jó. Mert hogy nem hiszem, hogy árnyékban élni bárkinek is jó. Nincs ember, aki lénye mélyéről hosszú távon vágyná a bujkálást, a hazugságot, a folytonos mellékszervezést. Arra vagyunk kódolva, hogy vágyaink szerint megértettségben és elfogadottságban éljünk valaki mással, vagy másokkal együtt. Ámde hogyan is érthetne meg és fogadhatna el engem valaki, akihez nem vagyok őszinte? Ha egyszer nem is ismeri az embert, akit szeretnie kéne…mit is várhatnék?
Éppen ezért, szeretőt tartani számomra alku, elsősorban is saját magunkkal.
A gond csak az, hogy ennek valamennyi mellékhatásával is mi élünk együtt, ami több év távlatából visszanézve ritkán tűnik jó üzletnek.
Ami az egyéjszakás kalandokat illeti…a franc se örülne, ha egy búgó női hang egyszercsak közölné velem a telefonban, hogy a férjem múlt éjszaka vele volt. Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, könnyed vállrántással túlhaladnék az érzésen. Valószínűleg oltári patáliát csapnék, vérig sértődnék, dühöngenék, felelősségre vonnék, szakítanék, a sztori egy pontján magam alá süllyednék, hibáztatnék…de aztán?
Én úgy hiszem, minden ponton kettőn áll a vásár. Mit is akarok ettől az embertől valójában és ő mit is akar tőlem? Mindig ez a kérdés, a döntés pedig pont azon a két emberen áll, aki benne van a kapcsolatban. Két ember, aki amúgy valódi szeretettel-szerelemmel van egymás felé élje le külön az életét, mert az egyik megbotlott? Hát nem lenne marhaság a büszkeség, a sérülés lovait hajtani egy életen át büntetve mindkettőnket? Nem lenne jobb számunkra valahol elveszíteni útközben a csalódás nyomán beköszönő bizalmatlanságot, másik oldalról a bűntudatot, elhagyni a sérelmek örökös felhozását, felépíteni újra az egészséges önbizalmat és bizalmat? Vagy máshonnan nézve, azért mert megcsalt, egy pillanat alatt elfelejtem azt a kismillió jó tulajdonságot, értéket, amiért eddig vele éltem? Számomra ez nem tűnik logikusnak…
Ő vagy ő?
A találkozásokban az a necces, hogy nincs a másik fejére írva, hogy ő a Kísértés vagy életed nagy Ő-je. Máshogyan fogalmazva, hogy valódi közötök van-e egymáshoz vagy csak régről hozott eldolgoznivaló, hirtelen lobbant időszakos vágy húz-e felé.
Az én megélésemben amúgy minden pillanat Igazi vagyis a döntéseink nyomán megélt valóságunk az életünk.
Sokféle tipp létezik a fenti két típusú találkozás megkülönböztetésére, de én még mindig nem találkoztam olyannal, ami minden helyzetre igaz lenne. Én abban hiszek, hogy minden pillanatban lehetőségünk van dönteni és miénk az ezzel járó felelősség is. Annyit gondolok csupán, hogy a kapcsolatunk szempontjából is hasznos a tudatosság. Konkrétan az, hogy tudd, miért vagy együtt a pároddal. Lásd a lehető legtisztábban, hogy miért értékes ő és a kapcsolat számodra, milyen hiányt élsz meg benne, milyen lehetőséget látsz ennek a hosszú távú feltöltésére. Így legalább esélyed van rajtakapni magadat, ha puszta hiányból, frusztrációból, unalomból, elégedetlenségből húznál be egy harmadikat a képbe.
…na de elmondjam otthon?
Folyton felbukkanó kérdés megcsalás ügyben, hogy ha már megtörtént, akkor mi is lenne a „helyes” hozzáállás. Konkrétabban: Önzés-e közölni a párunkkal, ha félreléptünk?
Egyesek szerint saját bűntudatunk enyhítése végett a másik orrára kötni, hogy megcsaltuk, igazi önző viselkedés. Én úgy gondolom, ez is típuskérés.
Én úgy hiszem (és érzem) minden őszintétlenségnek van egyfajta energiája, ami engem speciel nagyon taszít. Jobban taszít, mint a nyílt fájdalom. Az, hogy dolgok lapulnak a mélyben, az életet számomra szürkévé közben pedig kiszámíthatatlanná teszi, ez pedig éppen az a tartomány, amit a leginkább utálok. Valamivel, amiről nem tudok, csak az energiáját érzem, semmit sem tudok kezdeni. Védtelenné tesz és gyanakvóvá. Számomra sokkal elfogadhatóbb megoldás éppen ezért az őszinteség, ami viszont nem részletekbe menő, nem okoz nagyobb fájdalmat, mint ami szükségszerű. Ez esetben egy olyan helyzeten kell vagy lehet közösen túllegyünk, amit mind a ketten ismerünk. Számomra ez sokkal jobb esélyekkel kecsegtet, mint egy gyanakvással, simlivel és bűntudattal terhelt kapcsolat újrahangolása.
Akkor kerüljük el!
El lehet kerülni, hogy valamelyikünk félrelépne abban a röpke 50 évben? Fogalmam sincs róla.
Azt azonban hiszem, hogy efféle témákról rendkívül hasznos még akkor elkezdeni beszélgetni, amikor a mézeshetek zajlanak és még csak a láthatáron sincs egy harmadik.
Leülni és tisztázni egymás kommunikációs tartományát, megérteni a másik hozzáállását, közelíteni, árnyalni, gondolni valami közöset…mindez igen hasznos lehet. Azt hiszem, aki eljutott a felnőtt korig, az pontosan tudja, hogy kísértések nélkül nincs élet. Igenis szembe fog jönni az a nő és az a férfi ebben az ötven évben, aki beremegteti a saját és a másik gyomrát- akár csak egy pillanatra. Lehet erre készülni, lehet erről beszélni – vagy nem – akkor is megtörténik. És igen, lehet hogy abban a pillanatban a vágy radírként töröl mindenféle beszélgetést. Mégis úgy tapasztalom, hogy saját lényünk és a kapcsolatunk valódi kötéspontjainak tudatosítása képes olykor erős nyomokat hagyni bennünk, éppen elég erőseket ahhoz, hogy nemet mondjunk valamire, amiről később kiderül, nem is volt rá olyan nehéz nemet mondani.
Ne cipeld!
Ha úgy döntöttél megéled, tedd teljes lényeddel, saját döntésedből, magadhoz hűen, bűntudat nélkül. Ha úgy érzed, erre képtelen leszel, akkor ne tedd meg!
Ha elengeded, tedd teljes lényeddel, saját döntésedből, magadhoz hűen, és ne cipeld egy életen át illúzió vagy hiány formájában, megnyomorítva ezáltal saját kiteljesedésedet és a kapcsolatotokat!
Akkor mi a tuti?
Én úgy hiszem, sokféle vállalható életforma van, a lényeg az lenne, hogy mindenki a nekivalóban éljen. Hogy az melyik? Amiben jól érzed magad. Amiben nem sérül hosszú
távon a tested és a lelked, sőt, töltekezik, fejlődik, színesedik. Hogy ez egy nyitott kapcsolat, egy poligám együttlét vagy egy klasszikus örökké együtt típusú házasság, az mindegy.
A jó és a rossz hír a szokásos: ez ügyben sem marad más támaszod, mint saját magad. Figyelj a lelkedre, hogy tud-e szárnyalni a másik mellett, a békédre, hogy valódi, belső-e, a testedre, hogy képes-e feltöltődni, ellazulni, zsizsegni. Ha igen, vigyázz a kapcsolatodra, ápold, és élvezd az életet. Ha nem, vizsgáld meg a saját részed, amin változtathatnál. Kezd azzal, hogy legalább te megpróbálod megérteni és elfogadni a másikat. Kommunikálj. Szeress. Ha pedig úgy érzed, a másiknak jóleső kapcsolati forma nem a te világod, ne félj igent mondani- magadra.
És végül
Mindez egészen úgy hangzik, mintha nem hinnék a hűségben – ami viszont nem igaz. Számomra sok év tapasztalata hozta el az érzést: túl értékes amiben élek, e mellett pedig túl nagy terhet róna rám egy félrelépés. Mindkét érzésig hosszú és keserves tapasztalatok árán jutottam el – ezért is tisztelem őket annyira.
Mostani énem folyton ugyanazt a kérdést hajtogatja, helyzettől függetlenül: Mit érzel valójában? Mit szeretnél valójában?
Éppen ezért, ha holnap kiderülne, hogy a párom félrelépett, túl bűntudaton-sérelmen-csalódáson, azt hiszem, egyszercsak újra ugyanez csengene a fülemben: mit is akarunk ott belül mélyen egymástól? A válasz lenne a lényeg a MOST-ban, hiszen a többi éppen csak a történetünk része…
(Ha úgy gondolod, talán másnak is hasznosak lennének most a fenti sorok, oszd meg a bejegyzést.)
