Érdekesen alakultak az elmúlt heteink. Először a páromat döntötte ágynak egy hétre a vírus. Kiszívta az erejét, elnémítva, lángba borult testtel feküdt. Most én kényszerültem pihenőre, igaz jó közérzettel, de mégis.
Figyeltem magunkat. A megélés természetességet, ahogy a feladatok maguktól, szemrehányás nélkül struktúrálódtak át, csúsztak be az éppen vállalóképes fél napjaiba. Támogattuk a másikat, hol tettel, hol csenddel, érintéssel vagy távolsággal- mikor mire volt szüksége. Újra csak éreztük, milyen sok amit közösen végzünk, milyen sok mindent ad a másik az élethez, mennyi aprósággal támogat, hogy az utunkon járhassunk, milyen nehéz is egyedül tolni a közös szekeret.
Tegnap este beszélgettünk itthon. Felvetettem, hogy én úgy érzem, kevésbé a baj, inkább a jólét húzza szét manapság a párokat. Már ha mindenképpen helyzetekhez szeretnénk egy pillanatra rögzíteni a sémát.
A közös ügy, a jófajta kényszer, a hullámvölgy, a feladat normális esetben közelebb segít, rávilágít a másik erősségeire, a kapcsolat javításra szoruló részleteire. Fejleszt és mint tojást a héja, egyben tart.
A gondok inkább ott ütik fel a fejüket, ahol nagy a jólét. Terjenghet az egó, a vágyak nonstop újratermelődése fenntartja a kielégítetlenség érzetét, a társas magány pedig így álruhában békésen belülről emésztheti az egyént, áttételesen a kapcsolatot. Ahol rengeteg a külön töltött idő, a gondolataink pedig elsősorban saját magunkról szólnak és saját magunk köré tekerednek, foglyul ejtve a jobbik énünket.
Ebben a csapdában pedig könnyedén elveszítjük a fókuszt, úgy hiszem. Kifordulunk magunkból, a kapcsolatunkból, a jelen pillanatból és csodálkozunk, hogy örök hiányérzet a „jutalmunk”. Többéves kapcsolatban már csak ritkán ülünk le magunkban, hogy igazán belegondoljunk, milyen sokat is kapunk nap, mint nap. És túl ritkán várjuk úgy haza a másikat, hogy mindezt a jóérzést, hálát, szeretet sugároznánk is felé. Megúszásra játszunk, versengünk a kevesebb feladatért, mellette pedig mindenért amiben jobbak lehetünk. Elfelejtjük, hogy egy csapatban játszunk, hogy éppen erre mondtunk igent, hogy ez adja az élet sóját.
Nincs tanulság. Az benned születik meg. De ezúttal is igaz: ahol a figyelmünk, olyan az életünk.
