Sansz: személyesebb viszonyba kerülni a jelenséggel
Kérdőjel: Én aztán sose! (???)
Ez egy olyan poszt, amit mindenki szívesen elolvas, de esze ágában sincs követni. Nem baj.
A pletykálkodási képességet, mi nők, az anyatejjel szívjuk, de már korábban átéljük. Szentül hiszem, hogy pici és akkor még igazán tiszta lényünk édesanyánk hasában kaparja a „falat”, amikor a női felmenő, hogy is mondjam…e formában adja át az infót.
Mi, olvasók természetesen sohasem teszünk ilyet, maximum együttérzésünket fejezzük ki egy éppen pont nem jelenlévő személy felé (aha…), de ennek ellenére nem rossz tudni, hogy a klasszikus pletykát honnan ismerjük fel. (Eleinte leginkább más szájában.)
Háát, a rosszindulatról.
A pletykálkodó maga amúgy nem feltétlenül rosszindulatú személy, sokkal inkább önbizalomhiányos egy valaki, aki úgy érzi, ha olyan információt képes átadni a hallgatóságnak, amit más nem tud, akkor ezáltal ő maga érdekesebb, szeretetre méltóbb, hatalmi pozícióját tekintve pedig magasabban álló személy lehet. Rendkívül szánalmas így összeolvasva és mégis…
A pletykálkodás báját addig élvezzük általában, amíg egyrészt nem mi vagyunk a célpont, másrészt össze nem akadunk valakivel, aki köszöni nem kér a játszmából, mert ő így is kellőképpen szerethetőnek és izgalmasnak érzi magát. Az egy nagyon ciki helyzet…ott állni a rosszindulatunkkal és látni, hogy senkivel sem oszthatjuk meg.
Egészen tuti, hogy van olyan önismereti kurzus már, ahol a pletykamentességért harcolnak, nyilván anonim klub, ami megnehezíti a szünetekben a rossz szokás további elmélyítését. Én viszont úgy gondolom, a józan eszünk valamivel jobb tanácsadó lehet, ha meg akarunk szabadulni e gyengeségünktől. (Tudom, tudom, hogy már úgy hozzánk nőtt, de olvass tovább!)
Először is értsük meg, hogy amint pletykálkodásba kezdünk, szánalmasak leszünk. Ha ezt a másik nem is tudja, mi most már igen. Kompenzálunk, hatást akarunk elérni, figyelmet, szeretetet kicsalni…ráadásul más kárára. Képzeljük azt, hogy mindig áll ott valaki mellettünk, aki mindezt pontosan átlátja. (Nem mellesleg, lehet hogy tényleg így van.)Kínos…
Másrészt kísérletezzünk pozitív dolgokkal. Igazán muris érzés, amikor egy másik delikvens éppen bevonna minket a pletykálkodásba, de mi valami pozitívat mondunk a távollévőről. Szokatlan, de szinte jó érzés.
Ha még ez sem elég, vegyük elő a szokásos módszert. Ha megnézed, hogy Benned mennyi negatív tulajdonság rejlik (ha őszinte vagy, azért egy kétoldalas listára csak futná), szóval amíg bennünk ennyi szutyok van, addig nem igazán ér máson verni a balhét.
És még valami. Döbbenetesen régen egy marketinges szörnyűségesen azt tanították nekem, hogy kell egy „jutalomfalat”. Semmi másra nem emlékszem belőle, csak erre a kifejezésre, amitől már anno is felállt a szőr a hátamon. De mindegy. Szóval.
A legtöbben igen szeretnénk jobb emberek lenni, vagy minimum annak látszani. A pletykálkodás egy remek terep. Nem kell hozzá évekig tartó önelemzés, terápia, regressziós hipnózis, energetikai kezelés, mélyre süllyedés, hosszas építkezés, egyetlen huszáros döntéssel elhagyható. Vagyis igen kicsi befektetés árán érezhetjük az elégedettséget, na most azért mégiscsak na egy kicsit jobb emberek lettünk na! (Még akkor is, ha ez a kategória már önmagában is nehezen értelmezhető.)
Azt hiszem, ez minden, ami elveheti a kedvünket a dologtól. Természetesen azt a kellemes buja érzést nem tudom kitörölni az emlékezetetekből, amikor utoljára igazán jól kicsámcsogtatok valakit a lányokkal. Ott a kávé mellett. Abban az egységélményben, stikában. Az a Tiétek marad. De talán a következő fekete mellett, amikor belekortyoltok a kapucsínóba, egy picit kevésbé habzik majd fel a tejhab a szátok szélén és belül már megszólal egy hang…és nem jön ki.
