A lányt akkor láttam meg, amikor leült mellém. A fiút alkonyatkor egy folyóparton. A kislányt, amikor kezet ráztunk egy vidéki szálláshelyen. A férfit egy fekete-fehér kövön állva.
A négy ember sosem találkozott, csupán az én fejemben köti össze őket egy hajszálvékony pókháló. Mindegyiknek köze van a földhöz, nekem meg hozzájuk lett közöm, az első pillanatban.
A lánnyal pár hete egy hétvégét töltöttünk együtt. Modern ruhában érkezett és pásztortekintete volt. Nem tudom, mindig ilyennek képzeltem a pásztorokat. A szeme kék, a bőre levegő-szítta, a keze ápolt, de nem kímélt, a mosolya lassú. 25 éves, 5 éve egy eldugott kis vidéken a kedvesével borospicét vezetnek. Dolgoznak, mindent kézzel készítenek, palackoznak. Egy egész percet csak arról mesélt, ahogy a kenyeret kiveszi a kemencéből. Ez a lány tökéletesen mai volt a számítógéptöltőjével együtt és mégis egy láncszemnek éreztem a szőlőtőkék, a föld és köztem.
A fiút máshonnan ismerem. Az apjának van szőlője, oda segít, amúgy üzletember, félvidéki. Tudja a helyét a tőkéknek, kijár sokat, magával lenni. Nagy vágya egy olyan másfajta traktor. Én sárgára bíztattam. Különleges kincseket talál. A kedvenc könyvemet tőle kaptam. A beszéde pesti amúgy, a csendjei vidékiek. A legjobb dolog mellette hallgatni.
A kislányt egy baráti társaság hozta szembe. Tízéves talán, sok testvérrel, pestközeli otthonnal. Kiskora óta feladatokkal, ház körüli állatokkal, erős napirenddel, felelősséggel és teli szabadsággal. Nyoma sem volt benne önbizalomhiánynak, elkényeztetettségnek, vagy a gondolatnak, hogy ami éppen történik, az lehet nem a világ legtökéletesebb dolga. A szeme egy százévesé, a szavai egyértelműek. Nincs városi maszlag, lelki kór, örök kérdőjel. Maga a zavarbahozó felüdülés.
A férfira az éjszakában találtam, kétes fények és hírnév között. Sokkal később mesélt nekem a paradicsompalántákról az erkélyen, a balatoni nyaraló füvéről, a saját termesztésű zöldségről. A férfi városi munkát visz, éjszakai életet él. A léte örök körforgás a legintimebb tánc, az erdő és a telki munka között. Szereti a rántottát, amibe belevágja ami éppen megérett. Így él, így főz. Egyszer másfél órát néztük az almákat, ahogy sültek a sütőben.
A négy embernek semmi köze egymáshoz. De hasonló illatuk van. Hasonlóan beszélnek arról, ami fontos. Hasonlóan hallgatnak. És ha olyan szerencséd van, hogy egy percig mellettük talál rád a csend, meghallod hova hív.
(A lányt Petrának hívják és a Sziegl Pincészetben találkozhatsz vele, a fiú Dani, nem tagja az internetes közösségnek, de a Blaha táján egy kis kocsmában szokott néha hallgatni. A kislány Csenge, a Pilisben nő, a férfi János és észre fogod venni, ha egy tangó során megölel.)
