A Buddha ott röhögött szemben velem az Ecserin. Mondom Nektek, bár nyilván látjátok, ez nem nevet, ez röhög. Én úgy képzelem…mindenen. A Buddhát két lángos között láttam meg egy asztalon, a tulajdonosa vérbeli kereskedő volt, egy forintot sem engedett. A Buddha akkor is lehetetlenül drága volt, amikor a harmadik kört tettük meg körülötte, és akkor is amikor a gyerek bevetette legtündéribb kommunikációs formációját és dicsérte a Buddha melletti repülőroncsot. A Buddhát anyám sunyiban próbálta aztán lealkudni és megvenni, de a Buddha tartotta az árát és a röhögését.
Végül apám, aki nem egy buddhista alkat, odament és megvette. Nekem. A röhögőset. És most nem azért vette meg, mert nem akart negyedik kört tenni az Ecserin, nem azért mert felderengett neki, amikor ötévesen naponta négyszázhuszonhétszer mondtam el, hogy kopogós cipőt szeretnék és addig nem volt nyugta, amíg nem szerzett egyet, hanem mert szeret. Annyira szeret, hogy bár szerinte síkhülyeség, hogy naponta órákat töltök meditációval, csikunggal vagy nadival vagy tökmindegymivel, azt gondolta, a Buddha nekem nyilvánvalóan kell. És ezért megvette. Nekem. A röhögőset.
Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!
