Úgy indult, hogy tegnap reggel leüvöltöttem a fejét, megráztam a karjánál fogva, mert egyszerűen azt éreztem, nane! A gyerek kekecen lassú volt a rohanás közepén, szemtelen a tekintetében, kötekedő a hangjában és mindezt roppantmód igazoltnak, mi több mulatságosnak találta. Én nem. Így jött az ordítás, rázás, morcosság, zenementes suliba haladás…és persze a feloldozó ölelés az osztályajtóban. Nademégis. Szar volt ez így napindításnak.
Délután az említett ölelést mértanilag pontosan ugyanazon a ponton megejtettük, valamivel…sokkal hosszabban. Hazajöttünk. Összebújtunk. Olyan nagyon közel, hogy ébredésre mindkettőnkről folyt a víz. Nem keltünk fel. Igenis az ágyban vacsoráztunk. Ott is párnacsatáztunk. Ott ittuk a teát. Ott energiáztam a gyerek kicsi szívét, aztán ő az én fejemet. Ott mondta a monológját a boldogságról, ott szorította új barátját, a plüss Fogatlant magához. Ott olvastunk mesét, ott dugta hozzám a kis seggét és ott aludtunk el.
Ez volt a napunk. Soma azt mondta, a boldogság az, amikor belül nyugi van, kívül meg mindenféle történik. Mi tegnap bent maradtunk.
