Esti békés
Van nekünk egy szokásunk. Amikor már mindenen túl vagyunk, ami kötelezettség és tennivaló, összeülünk. Soma hálózsákban az ágyába, az apja a fotelbe, én a sámlira. És akkor a gyerek kiadja az ukászt: na beszélgessünk! Ilyenkor mindenki előtúr valamit, ami foglalkoztatja, jó volt vagy éppen rossz a napban. Felszínre bukik, amit elnyomott az időhiány. Soma elmondja, hogy az oviban rálépett egy kis bogárra és hogy nem szereti őket, de sajnálja és és és…aztán jobb lesz. Mesél az új szülinapi Villám autóról, számol a kezén, a papíron, leolvassa a régi cumisüveg jelzéseit, 1,5, 0 az mennyi? Tűnődik, hogy a hétvégén fölkeresett három focipálya közül melyik lett a kedvence, máskor csak összevissza beszél, mert beszélgetni jó. A gyereknek fantasztikus érzéke van amúgy önmagához. (Idővel kipréseljük majd belőle, de még megvan.) Tudja, melyik téma nyugtatja és segíti a közeledő elalváshoz. Tudja, hogy amit elmond, az súlyt veszít. Tudja, hogy ha az apjával feszültség van köztünk, ott és akkor, elengedjük. Mint ahogyan tudja azt is, hogy hol vannak a határaink és tojik rá. Mondok példát. Én sohasem voltam jóban a halál dologgal. Nem tudok róla igazán beszélni, nem is akarok, van bennem valahogyan, feldolgozatlanul. Érzi és mondja és nem kímél. Tudni akarja, mikor halunk meg, hogy a kiázott keze, azt jelenti-e megöregedett, hogy aki ráncos, az csúnya-e, hogy ha meghalunk mi lesz velünk. Utóbbit, mikor először kérdezte, felkészületlen voltam, meséltem az angyalokról, ahogy felszállnak a lélekkel az égbe. Hülyén nézett rám és kijelentette, hogy nem úgy van. Az ember csak máshova költözik, egy új otthonba. Az volt ebben az igazán brutális, hogy én éppen így hiszem – új testet választ a lélek – de sohasem tudtam volna ilyen tökéletesen emészthető formában megfogalmazni. A gyerek nagyjából mindent tud ott és akkor, ahol és amikor van. Benne él a jelenében, nem gondol a múltjára és tökéletesen hidegen hagyja a jövő. Volt egy sztorija,a legkegyetlenebb mind közül. Egyszer elmesélte, hogy ha felszáll az égbe, abban nem lesz semmi rossz, annak mindenki örül majd. Hüppögve bőgtem. Ezt egyrészt nem értette, másrészt tetszett neki, hogy ilyen erős érzelmet provokálhat ilyen kevés energia-befektetéssel. Onnantól pedig groteszk módon kezdte edzeni a lelkem: napokig minden este elismételte a sztorit, egészen addig, amíg már nem sírtam. Amikor elmaradt a hatás, felhagyott a jó szokással. Lehet mondani, hogy a gyerek kegyetlen, és a módszerei is azok, igaz. De mégiscsak más, ha az embert egy csupa báj, őszinteség száz centis edzi, mintha maga az élet.
