Komolyan mondom, az ember lánya jól gondolja meg, mit is ír – de lassan persze azt is, hogy hogy is hívják.
A legutóbbi bejegyzésem alaposan fölkavarta a vizet. Mármint nem csak itt a blogon, ahol több kedves, bár számomra egyelőre ismeretlen Olvasó osztotta a pro és kontrát, de a baráti körömben, sőt a családban is. A férjem például, aki igazi hírolvasó típus, kifejtette, hogy a hasonló bejegyzések több mint fölöslegesek, hiszen az utóbbi időben az autógyárhoz láncolva sem látott ácsingózni, pedig ugye azok is csak építik ezt a csúnya kapitalizmust. Magyarul, mi a túrónak írok megváltoztathatatlan evidenciákról. ( Később hozzátette, hogy majd szóljak, ha találtam állást és munkaadót, aki komálja a hasonló önkifejezési kísérleteimet. ) Amellett, hogy a margón persze igaza van, próbáltam védeni a hazát, maradtam a példájánál és mutattam neki odaláncolt zöldeket meg biciklit a neten, illetve szóltam pár keresetlen szót a józanészről, a slow liferól, meg az antidepresszánsokról. Megnyugtattam, hogy tudom én a nyilvánvalót, a leghülyébb is messziről felismeri, ritkán fordul meg a kerék az én kedvemért, de komolyan mondom, jólesik néha mégis eldurrantani egy-egy petárdát, hogy legalább valaki odakapja a fejét, jól megcsóválja és kimondja: ez azé’ talán mégsem normális. Az én férjem csírájában fojtotta aztán el a vitát, kijelentve hogy kezdődik a kézilabda döntő. Édesapám, aki a fiammal legózva végigkövette a fenti kellemes hangvételű gyilkolászást, kijelentette, hogy a gyereket – mármint engem – hagyni kell kibontakozni, amivel vélhetőleg azt akarta közölni, hogy bár kétes hírértékű a bejegyzésem, ennek ellenére olvasható. (Majdan csatlakozott a külvilágot teljes mértékben kizáró, kézilabdát bámuló hitvesemhez és oda sem bagózott, amikor Soma az építő tempóról a rombolóra váltott. ) Ilyenformán megosztott honban már csak arra tudtam jó érzéssel gondolni, hogy családunk hr guruja, Moncsi nagynéném is ugye lájkolta a cuccot a Facebookon, vagyis ha eleget írok, a jövő évezredre a multikulti simán beleremeghet a gondolataimba. Ekkor csöngött a telefon és édesanyám, aki jelenleg szerencsés módon nem ért a számítógéphez, elmesélte, hogy még szemüveggel sem tudja elolvasni a számára nyomtatott formában tálalt posztot, mert túl kicsik a betűk. Abban a pillanatban úgy éreztem, ez talán nem is akkor baj…
