Az a helyzet, hogy három és fél év nem kevés. Főleg itthon, Vele, magammal, a mókuskerékkel, ami újra és újra feldobja a régi kérdéseket a fejemben. Másrést kicsit meg- és elhülyül az ember lánya, ez evidens. A magam részéről a gyesen lévő anyukák szokásos tünetegyüttesét is hozom: erősen torzult a valóságképem, – tekintve hogy a külvilág egy jelentős része kitoloncolódott a látókörömből, – témáim és beszélgetőpartnereim a helyzetnek megfelelően leselejteződtek, ismereteim ütemesen avulnak…ez lenne a vidám felütés, persze nem a teljes igazság és nem is a téma.
Máson töprengtem. A töprengenivalót pedig kedvenc szerkesztőm dobta fel, amikor megkeresett a kedves ötlettel: kéne a képem a magazinba, meg egy kisinterjú velem, tudjanak meg az olvasók többet, ha mán annyit írok. Eddig rendben volt a dolog. Később azonban kiderült, hogy egy rövid bemutatás is dukál, kb. két mondat, nem a világ, csak írjam meg, magamról. Kiszenvedtem, átküldtem, visszahívott. Azt mondta, ez dög unalmas, kell két új mondat. Mégis mit csinálok mostanság, mi foglalkoztat, mit olvasok, gyűjtök, próbálok ki, vagy valami. A végén nem tudtam eldönteni, hogy szégyenemben vagy pusztán kínomban röhögök: semmi, de egyáltalán semmi nem volt, amit meg tudtam volna osztani a nagyérdeművel. Miután szerencsés fordulatot vett az ügy – bekerült egy hirdetés, így bemutató mondatokra már nem jutott hely – hazaértem, lefektettem a gyereket és elővettem némi csokit. Na ne már…
És tényleg. Rájöttem, hogy az elmúlt három és fél évemben teljes odaadással, érteni vágyással, örömmel, haraggal és csodálattal lestem a kölykömet. Ez a világ leghülyébb, legelkényeztetettebb és legtermészetesebb felfedezése csapott fejbe. Életemben először azt csináltam, amiről mindig is olvastam, aminek a titkát kutattam. Egyszerűen csak jelen voltam. Sokáig, amikor aludt, akkor is csak néztem, ott akartam lenni. Nem mentem ki olvasni, írni, tévézni, főzni, teregetni…csak néztem, hallgattam, ahogy szuszog és kész. Még csak nem is gondoltam azt, hogy de guszta kis dög, mert egyáltalán nem gondoltam semmit. Ha erősen számolok, az elmúlt évben például uszkve ha öt használható gondolatom volt, és ami a legabszurdabb, rájöttem, hogy ezzel nincsen baj. Csak ezt akartam leírni annak a nyilván megszámlálható mennyiségű sorstársnőmnek, aki időnként úgy érzi, etetésből, itatásból, fektetésből és mesélésből áll az élete, mert saját valóját már réges-régen eltörölte a föld színéről a karjába csöppent apróság.
