Amikor a rádió egy felejthető adóján meghallottam, hogy idén annyi ünneppel összevont hétvégét bulizhatunk végig, mint talán még soha, azt hiszem, egészen normálisan reagáltam: a családomra gondoltam és elmosolyodtam. Az említett jelenséget mára korai örömnek nevezném.
Nem nagyon tudom összeszámolni, mennyi féle kitartó, ütős, mutáns cuccot hozott haza a fiam az oviból (és nyilván vitt be hasonlóan minőségi kórságokat), de az szinte biztos, hogy a lázas, taknyos, köhögős élménynapok nagy része a négynapos ünnepekre esett. A kritikus hetek hétfőjén ajtóra tapasztott fülekkel álltam a kiscsoport bejáratánál, hátha a kiszűrődő zajokból (orrfújás, köhögés, esetleg öklendezés), meg tudom állapítani, melyik vírustörzzsel is kell szembenéznem a hét végére. (Persze a remény veszik oda utoljára, de nekem nem kellett aggódnom, Soma mindet hazahozta. ) Így próbáltam belőni, hogy a doktor néninktől milyen receptet kuncsorogjak ki előre, butaság lenne ugyanis a családi hétvégén rohangálni hasonló dolgokért, még megbontaná a közösen fetrengős napok harmóniáját. Mert persze igaz, a férjemmel mi sem most voltunk éppen ovisok, és azóta nem csak a net fejlődött, de a bacik is – vagyis, ami a fiamnál három nap, az nálunk minimum öt, míg édesanyámék az utolsó náthát két hétig nyögték és egy gyenge tüdőgyulladással zárták le. (A macska akkor kezdett prüszkölni.)
No igen, jelen értekezésnek semmi konklúziója sincsen. Akik hisznek a vonzás törvényében, vagy a tudatalatti hatalmában, azok most bekiabálnak a pálya széléről, hogy naná, ha ilyen szépen belekalapálom a jövőnkbe az eheti (négynapos) kehességet is!Ugyanezeknek a kedves, de nyilván információhiányban szenvedő szurkolóknak elmondanám, hogy a remény a gyerek legutóbbi (két héttel ezelőtti), négynapos, negyvenfokos lázával odakozmált.
2 hozzászólás
🙂
🙂