Holdudvar-izé

Pontosan emlékszem mikor és kitől hallottam először a holdudvar hatásról…felvételi időszak volt, egy kedves régi barátom pedig teljes beleéléssel mesélt a jelenségről. Akkor is azt gondoltam, van ebben valami.
A minap plázáztam, ajándékot kerestem meg árnyékot, sőt, ha lehet, a kettőt egyszerre. Megláttam a lányt. Először csak hátulról, fogalmam sem volt, ki ő, a tartása, a haja nem mondott semmit, mégis, ismerős érzés fogott el. Aztán megfordult, pár méterre tőlem haladt el. Felismertem, de felém sem nézett, így köszönni nem volt esélyem. Sebaj, sosem voltunk olyan jóban, én fiatal kezdőként toporogtam, mikor ő már avatott profi volt. Csodáltam a sudár termetét, a mozgását, a csillogó göndör haját, a trehány divatot, amit követett, és ami olyan jól állt neki. Egy helyütt táncoltunk anno. Most meg itt ment el, jelentéktelen külsővel, divatjamúltan, lenőtt és kicsit sem csillogó frizurával, beejtett vállakkal, a nyár közepén, sápadtan. Ostoba kis ösztönös lény az ember, rögtön föltolultak bennem is a régi érzetek, jelentkeztek, ahogy az illik, aztán néztünk együtt nagyot a neonfényes plázában és csalódottan húztuk el a szánkat. Ez lett belőle… Nagyjából ennyiben maradt bennem a gondolat, kis szégyennel vettem is tudomásul.
Meglett az ajándék, szürkés medál, éppen amilyet szerettem volna, talán örül majd neki, aki kapja. Kifelé indultam, amikor újra megláttam a lányt, jobban mondva, csak a felét, takarásban volt, nem is akármilyenben. Egy markáns arcú, élénk szemű, sármos férfi hátizsákjába tömött éppen valamit, aztán megfogta a kezét miközben egymásra mosolyogtak. Még így asszonyi sorból is be kellett látni, bitang jó pasi volt. Aztán ahogy mellé néztem…ha most láttam volna először, szép, vidám tekintetű fiatal nőnek tituláltam volna. Úgy derengett, még a haja is csillogott.