Kezdőlap Egyéb A gyerek sok mindenre jó, akkor is, ha nem dolgozik :)

A gyerek sok mindenre jó, akkor is, ha nem dolgozik :)

Somogyi Eszter
34 megtekintés

Mindig is vonzódtam a puha kötésű, feltűnő borítású és véleményem szerint teljesen méltatlanul önsegítőre keresztelt könyvekhez, komolyabb összegeket azonban csak meglettebb koromban, bevallhatatlan számú és szintű kudarc után kezdtem áldozni rájuk. Miközben újabb tételeket könyveltem be a házipénztáram „Herdáltam” rovatába, arra gondoltam, ki ne örülne, ha pár száz forint ellenében kötetlenül cseveghetne gyermekkori énjével, szembesülhetne múltja feldolgozatlan problémáival, – amikkel később persze örömmel marad majd ismét magára, – vagy ha egy kurta huszonhét lépéses ütemterv segítségével benyomulhatna a boldogság kapuján. A folyamat öngerjesztőnek bizonyult, amiben a naivitás és a hülyeség határán lavírozó nőkre érzékeny könyvpiacnak is kiadós része volt, így aztán mire észbe kaptam, a különböző ezoterikus és spirituális alapművek molyként ették be magukat a könyvespolcomra.
A később családivá avanzsált kasszát persze ezúttal sem a női agy hirtelen eszmélése, hanem a gyerek mentette meg. A konstans ébrenlétnek hála az olvasási igény az elsők között veszett ki belőlem, így helyet adva először magának az ürességnek, később némi saját gondolatnak. ( Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy egyszer majdnem újra elcsábultam egy asztrológiai témájú irományra, – szép vörös tűz virított a borítóján! – de erről is a kölök tehetett: ha egyszer még motorozni is lehajtott fejjel és egyenesen a falnak szokott, persze hogy érdekel, hogy mit írnak a kos születésűekről.) Mára amúgy végérvényesen arra jutottam, a gyermekáldásnak köze sincsen a jön a baba, vigyázz, kész, boldogság állapothoz, sokkal inkább egy gyűjtőszót takar. Jelöli azt a kiadós halmazt, amiben békében megfér egymás mellett tehetetlenség, félelem, bizonytalanság és sok más hasonló finomság, meg persze az öröm. Többségünknek pedig nagyobbacska lökést is ad az önismeret irányába. Esetemben például az univerzum nyilván a fiam születésekor kezdett törleszteni, amiért a lényeg helyett a kis színes könyvekre koncentráltam, mert az én konfliktuskerülő természetemhez leosztott egy igazi kis kiállok magamért típust, megalkuvó hajlamaimra válaszul pedig egy egész akarat-erőművel vértezte fel a gyermekemet. Az már csak hab volt a tortán, hogy a 3,5 kilós kupac profi érzelmi zsarnokként jött a világra. Azt gondolom, ennyi még egy hétköznapi, lila könyvek nélkül élő anyának is sok lett volna a jóból, nem hogy nekem.
Nem mondom, kellett idő, mire beállt a normális kerékvágás, a kis tanító azonban tagadhatatlanul hatékonyabb eszközökkel oktatott, mint a könyvszerzők. Az elmúlt három esztendőben, a kölkömnek hála, megvívtam életem legnagyobb kapcsolati csatáját a férjemmel, – ki ne imádná, ha egy cuki apróság először a nője testét veszi birtokba, később kisajátítja az összes idejét, de mindez csak felkészítő kurzus arra az időszakra, amikor már valamennyi gondolatát is lenyúlja – , sakkjátékosokat megszégyenítő szintre fejlesztettem manipulációs képességemet, és mellesleg, megtanultam feltétel nélkül szeretni. Korábban olvastam, – azt hiszem egy kis kékben, – hogy az a jó, ha az ember képes kitágítani a határait. Nos, gyerek mellett próbálná csak meg az ember nem ezt tenni… Idén tavasszal pedig a fiam kijátszotta az adu ászt, a „vonatozós-eset” –ként elhíresült leckéje kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Az IKEA-ban bukkantunk a fa sínekre, uszkve hat darabra, festetlen fából, totál leharcolt állapotban. Másfél órát játszott vele az én két és fél évesem. Föl nem nézett, dunsztja sem volt például arról, hogy körülötte közben átrendezték az egész szekciót, – ott gubbasztott, benne a pillanatban.
Ez az eset jutott eszembe, amikor utoljára könyvesboltban jártam. Belestem a felduzzasztott ezoterikus sarokba, és naná, mint kiéhezett vadászra az őz, ott várt rám egy kis sárga kötet a polcon. A borítóján sokat ígérő felirattal a flow állapotról hadovált. Megnéztem a hátlapon a szerző életrajzát, éppen 42 éves, jóképű, gyermektelen agglegény. Vigyorogva és üres kézzel indultam hazafelé. De komolyan, mi újat is mondhatna nekem a jelenben létről egy középkorú férfi, amikor én egy háromévessel élek?!

Érdekelhet még

Szólj hozzá!