Együtt

Piacozás
Januári délelőtt volt, szutykos idő, amikor megláttam az anyajegyekkel szórt arcot. Alatta a bőr rózsaszín volt, mint amit gyakran csíp meg a kinti levegő. A bolyhos sapka és a hatalmas sál között néhány őszes tincs szálkásodott. A szemeit kerestem, de ő a lépcsőt figyelte. A piacon ünnepekbe fáradt hangok verődtek vissza a fém zöldséges pultokról, a tömött pénztárcáknak és a várakozással teli forgatagnak már nyoma sem volt. A kezét is láttam, kesztyűtlen baljával kosarat szorongatott, a jobb kézfején hatalmas anyajegy virított. Igazából utóbbit csak hatalmasnak képzeltem, teljesen nem láthattam, ugyanis részben takarásban volt. Apró ujjak szorították. A kis kéz tulajdonosa pedig térdig sárosan csacsogott, azt hiszem valami igazán lényeges dologról, mert rövid, izgalommal telt szünet után hozzátette: De komolyan! Nem siettek. Az asszony időnként bólintott, a régimódi bolyhos sapka olyankor megbicsaklott kissé a fején. A piros nózi alól csak ömlött a szó tovább, amikor elhaladtak mellettem. Néztem utánuk, aztán úgy kétméternyi távolságból már csak nagyon halkan hallottam az asszony lágy hangját…- De jó veled.