Blogok

 

Hajszálvékony

Nagyon sok manapság a segítő ((lelki, érzelmi, spirituális, mentális, önismereti, kinek mi) és amilyen rohamosan gyarapszik a segítséget igénybe vevők száma, úgy tűnik, éppoly gyorsan nő a kétkedőké is. Kuruzslók nőnek minden sarkon – állítják utóbbiak. Ezen, ha jól hiszem, egyrészt a valódi szakértelem hiányát, másrészt a más baján nyerészkedési vágyat értik.

A magam részéről úgy gondolom, a spiritualitás nem „árulható”, mint ahogyan nem is megvehető és ennek következtében nem is megfizethető. És igen, a segítőink ideje és energiája, aktív figyelme érték, amit viszont tiszteletben illik tartani. Úgy tűnik, ellentét húzódik, valójában azonban én inkább leheletfinom határként érzékelem.

Valaki mellé odaállsz, amíg úgy érzi, ez neki segít. Ottmaradsz legjobb tudásod szerint és leginkább nyitott és elfogadó minőségedben, amire éppen képes vagy. Egyszerűen csak megállsz mellette, nem mész tovább vagy odébb. A figyelmeddel, az elfogadásoddal ajándékozod meg, az érzéssel, hogy éppen nincsen megítélve. Ott vagy, hogy ha beszélni akar, megtehesse, ha kérdezne, legyen kitől, ha csendben akar maradni, ne zavarja más. Ha van még mit tenned, megteszed érte. Ha jó passzban vagy, tükröt tartasz. Ha rosszban, önuralmat gyakorolsz.

Ilyenkor úgy érzem, a segítő valójában abban segít, ami sokáig evidencia volt, természetes, normális. Mára már mindez kuriózum, segíteni kell egymást saját magunk felé, egymás felé, akkora a zaj, akkora a külvilág húzása. A fura állapot, ez a bizonyos fajta bőség, egy átható elégedetlenséget, valamifajta belső boldogtalanságot hozott nekünk, eltávolodást magunktól, így történhetett, hogy a segítők száma hihetetlenül és ugrásszerűen megnőtt. Sokfajta segítő van. És igen, van, aki itt is iparosítani igyekszik. Gazdagodni. És van, aki nem.

Azt hiszem, a hasonló kapcsolódások jóérzésű és valós ellentételezése két kulcsos. Egyrészt fontos, hogy az éppen segített (nem véletlenül írom így, hatalmas csapda úgy gondolni, hogy ő sosincs a másik oldalon!) felajánlhasson. Azt és amennyit, amit és ahogy jónak érez. Másrészt úgy hiszem, kevesen értek meg arra, hogy az ottállást teljes hivatásként vigyék. A legtöbbeknek talán éppen az könnyítene az életén, ha megélni másból kéne, valami földiből, a segítés, támogatás, vezetés díjazását pedig így valóban jó szívvel bízhatná a támogatott megítélésére.
És igen, vannak, akik erre a hivatásra születtek. De mindenki másnak el kellene gondolkoznia azon, hogy mit is árul és mi az ami megvehető tőle. Hogy ha megteheti, miért nem kínálja ingyen és örül annak, amit mégis kap.

 

 

Minden hétfő

Minden hétfő egy új nap, az új napok között. Soma aznap jön vagy éppen megy tőlem. Soma nyolc éves kisfiú, én 37 éves nagylány vagyok, és őszintén remélem, hogy mindez engem visel meg jobban.

Azt hiszem, hogy ez nem elengedési problémákról szól, sokkal inkább arról, hogy egy anyának sohasem lesz normális, hogy két hétből csak egyet látja a fiát. A szimbiózis, az ösztön, ami összeköt kezdettől fogva, erősebb és áthatóbb, mint bármi a világon. Nem elmagyarázható, nem megértethető, mindezeknél sokkalta valóságosabb és zsigeribb.

Minden hétfőn ottmarad Soma után a púderillat az ágyneműn, amit lehúzok, minden hétfőn a helyére viszem a transzformerst meg a többi kütyüt, amit persze megint nem pakolt el, minden hétfőn letörölgetem az egész szobát és mire végzek még mindig csak a hiány van velem. Minden hétfőn.

És igen, nem mindenkinek adatik meg az összes közös reggel és este, a mindennapi ölelés és mégsem szabad panaszkodnom, mert Soma egészséges, a világa gyönyörű, és Odaát is imád lenni és őt is imádják. És mégis minden zsebem teli van hétfő délre zsebkendővel. Minden hétfőn.

A héten aztán milliónyi dolgot csinálok, nem pótcselekvésből, hanem mert őszintén hiszem, hogy mindez egyre többeket emel, és mégis…kedden, szerdán, csütörtökön, egészen a következő hétfőig szellőztetem a szobáját, küldöm az ölelést este álommpostával.

Soma nem szeret telefonálni, mint ahogyan én sem szeretek. Nem ad nekünk semmit egy ilyen beszélgetés, ezért egyikőnk sem forszírozza.
Soma nem szereti, ha fotózzák és különösebben én sem szeretem, nem ad nekünk semmit egy-egy átküldött, beérkezett pillanatkép.

A hetek évek óta hétfőtől hétfőig tartanak. A két hétfő közötti időt, amikor éppen nem együtt töltjük, szívemből hiszem, hogy nem szenvedni kaptam. Feladat van, ebbe lehet, kell beleállni, tenni, ami tőlem telik, ami jóságot visz szanaszét a világba.
A feladataink, mindannyiunknak nagyon mások, és mind fontos. Mégis, ami engem illet, a számomra legfontosabb három éve hétfőtől-hétfőig szünetel.

(Ha valamiért, hát azért szeretném, ha megosztanátok, mert az érzés nagyon sok anyát érint…és mert véletlenek, cél nélküli pillanatok, nincsenek.Azzal van dolgunk, amit kaptunk, más szóval amit az életünkbe “belerendeztünk”. És lehet néha szüttyögni, kifejezetten jó megélni és sírni, -nekem mondjuk ippeg most – de valójában ebben és így kell helyt állni, vagyis megtalálni, ahogy élni jó.Csak egyes hètfőkön sokkal-sokkalta nehezebb, mint másokon.)

 

 

Valahányszor…

Amikor nem nézed meg a jó lábú nőt az utcán pedig rádmosolyog.
Tartasz tőle, hogy a végén még vágyat keltene benned, a lábad megremegne egy pillanatra és titkon félsz, hogy gyengének bizonyulnál…Ezért inkább lesütött szemmel jársz és hazamész az asszonyhoz, megveregeted a saját válladat a hűségedet bizonygatva és este a csinos nő égő tekintetéről fantáziálsz.

Amikor becsukod a magazint, mert a saját tökéletlenségedre emlékeztet, elkerülöd a Mangot, mert az L-es ruha sem jönne Rád, és akkor már inkább kihagyod a tesóddal a karácsonyi flangálást is. Máskor nem mész el az uszodapartira, pedig egyedül vagy szombat este.

Amikor napokig őrlődsz és végül nem utazol oda a felvételire, mert szóbeli és lelki szemeid előtt már látod, ahogy bekérdeznének valami általános műveltségeset és akkor elengeded a mindig is vágyott pályát.

Amikor nem veszed fel a minit, mert megnéznének benne az utcán és egyelőre még nincs jól kitalált megoldásod a nőiességre.

Amikor nem jelentkezel be az éves szűrésre, mert rettegsz tőle, hogy találnak valami nem odavalót a testedben és három év múlva találnak is valamit, amivel azonban csak két évvel korábban lett volna mit kezdeni.

Amikor nem hívsz vissza egy nőt, mert dettó olyan, mint anyád és ezért sosem tudod meg, hogy van másmilyen ölelés, másmilyen elfogadás, másmilyen szeretet is, ezzel egyidőben pedig örökre beleszilárdulsz egy nőideálba, akinek az minden előnye, hogy nem az anyád fajtája.

A félelem bezár. Óvatosan éli benned életét, bújik, rejt, süpped és a végén csak azt érzed, sötét van.

 

 

Út

Ahogy keresed az Utat, kettévágod, ami Egy,
Ne nézz se le, se fel, se előre, se hátra – pont ide igyekeztél.

Ne vezess ide senkit, mert csak félrehívod. Ne csalogass, mert neki kell értenie, már ott áll. Tudd, hogy valójában mindig éppen itt vagy, ahogy ő is.

Amit tehetsz másért, az az hogy rámosolyogsz, átéled az örömöt, együtt nevettek a közös megértésen. És csendes megbocsájtással elfogadod, hogy olykor még tekingettek egy kicsikét le, fel, előre, hátra.

 

Kis lakk dísztasak

Ez egyszerűen csak olyan jó volt – mondta a gyerek, miközben lerúgta a csatak koszos cipőjét. Este volt már mire kijutottak a levegőre, addig a nap pizsamában telt, játékkal, sütisütéssel, fahéjillattal és lego rendőrbázissal. És igen késő este volt mire bejöttek a kertből, a Kicsi meg a Nagy, plusz két kutya. Sárosan, éhesen, csillogó szemmel.
Hogy mi történt abban a majd’ két órában később sem tudtam meg, nem is rám tartozott.

Én addig a meglepetésemet igyekeztem kiélvezni. Ez az óra az enyém volt, kaptam ajándékba, amikor rákacsintottam a Páromra és amikor azt mondta, Soma gyere ki velem a kertbe. Csendes, cinkos meglepi volt, aminek éppen a legjobban örültem. Táncoltam.

A Gyerek közben egyszer bejött, visszahozta a tulipánhagymák korábbi kis zacskóját, megnyugtatott, hogy elültették és hogy nem tudjuk milyen színűek lesznek, ha kibújnak. Azzal kiment.

A zacskót letettem az asztalra, akkor láttam, hogy az aljára rányomták: Kis lakk dísztasak. Magam sem tudom, miért álltam meg ott hosszan. Néztem a mozit a fejemben, a nagyim fekete krokodilos lakktáskájáról, a kis kölniszagú neszeszerekről, a puha kesztyűkről, a pattintós zsebtükörről szólt…gyermekkorom illatai, ízei, színei látogattak meg. És hozták a hangulatot, azt a süppedőset, amiben minden éppen jól van, amiben a melegség, a végtelen idő a miénk. Lassan kezdett körbejárni a tekintetem. Rátaláltam az otthonunk kincseire, Soma készítményeire, az illatos tüzifára, amit együtt pakoltunk, a szárított teafüvekre, a Párom nagylányának csipkés kis esküvői meghívójára, a kislányának a lampionjaira, a kivágott szívecskére, amit Soma küldött velem uzsonnástul, amikor kivételesen én mentem iskolába. Megleltem a közös gyertyáink cseppjeit a polcokon, ahogy az estéinkről meséltek, a kutyák szanaszét hordott cuccait. Ott voltak a kívánós cetlijeink, és ott volt annak a napnak a nyoma, amikor a Párommal találkoztunk. Amikor az első percben igent mondott ránk mindenestül, feltétel nélkül, elfogadva, emelve. Ott volt a képeken az ismeretlenül ismerős érzés, ami a második randevút az összeköltözésbe kísérte. A kanapénkon még ott volt a pokrócgubanc, amiben Soma az imént fészeklakót játszott. Maga köré gyűjtött minket és bújt, kucorodott, túrta magát belénk.

Mire a Fiúk bejöttek a kertből minden elkészült. A könnyes szemű nő, a vacsora, a mosás. Megraktuk még a tüzet és mentünk vissza a fészekbe. Éppen ideje volt.

 

Gyerekkel a placcon

Van az, amikor azért akarod leírni, mert ha másnál olvasnád, úgysem hinnéd el. Meg azért mert két felaprítom petrezselyem méretűre érzés között elfut a döbbenet és újra csak a legbüszkébb vagy Rá a világon…

A fodrász elkaszabolta a nyakát a borotvával, no nem olyan vérpatakosra, de azért egy legörbült szájhoz eléggé. Somát az egyik Quick Hair szalonban intézték el így alaposan, ennek köszönhetően ültünk a péntek délutáni dugóban hosszasan és késtük le a vívóedzést.
Dekkoltunk hát a napsütésben a hídon, ő meg félzsódérosan pislogott az álmosságtól.

-Szerinted mit jelent az, hogy önmagunkat szeretni? – vetem fel amolyan könnyed délutáni témaként a dolgot a nyolcévesnek, elsősorban is azért hogy hazáig semmi esetre se aludjon már el.
(Az igazság az, hogy egyetlen másodpercet sem gondolkozott, olyan ilyenkor a gyerek, mint akiben ezek a válaszok készen, évmilliók óta pihennek. És úgy mondja, mintha az anyja lenne az egyetlen töketlen a világon, akiben ez a csomag egyáltalán még kérdésként fityeg.)

-Azt jelenti, hogy rendben tartod magad kívülről-belülről.

-És ez mit jelent Soma?

-Hogy odafigyelsz a testedre és átnézed a gondolataidat a fejedben, melyik rossz, melyik jó. Hogy mitől olyan, hogy megbántottál-e valakit, vagy megbántottak-e, hogy tudd mit kell megcsinálni, mit nem szabad elfelejteni, de mit kell kitakarítani. Hogy megnézed, hogy érezted magad akkor és hogy vagy most. Hogy takarítod, frissíted magad és újraindítasz. Hogy megnézed, hogy van-e körülötted valaki, akinek segíteni tudsz, mert azzal magadnak is segítesz, jobban leszel.

Ezt mondta a nyolcéves csak úgy mellesleg. Aztán közölte, hogy ha hazaérünk együnk paradicsomos spagettit, mert éhes.

Tudjátok, ha most én ülnék ott ahol Ti, azt gondolnám, mindez erős túlzás és a gyerek tök spiri anyja telidumálta szegényke fejét. De a helyzet az, hogy az eset szó szerint így történt. Ami Nektek elsősorban is azt kell elmondja, hogy figyeljetek a gyereketekre. Ő is mindent tud. És a jó pillanatban lehetőséget ad nektek, hogy kérdezzetek. És lehetőséget ad, hogy hálával telve hallgassatok.

 

Ragacs

Mint egy rágót az asztalon, úgy képzeld el. Ahányszor étkezni készülsz, pakolsz, vagy csak dolgozol az asztalnál, beleragadsz. Megfogadod, hogy legközelebb lekaparod, vagy legalább igyekszel elkerülni, de aztán azon kapod magad, hogy ismét csak ragadsz…

Ha becsukod a szemed és igyekszel ellazulni, egy idő után megérzed a rágót. A ragacsot, ami érzésekhez, gondolatokhoz köt. A valamit, ami még ha nincs is semmi, ragaszkodik, irányt választ, nehezen enged.

A rágó a fejedben nem egyszerű eset. Nem tudod lekaparni vagy vegyszerezni. Egyedül feloldani lehet, türelemmel, odaadással, egy olyan anyagban ami egyesek szerint a tér, mások szerint a semmi, a dolgok közötti szünet, vagy éppen a mindent kitöltő anyag.

 

BW portrait of sad crying little boy covers his face with hands

Valami

„Anya van bennem valami, ami mindig ellenem van.” – ez volt az utolsó mondat, mielőtt úgy istenigazából elkezdett zokogni, este tízkor, a fogkefével a szájában. Addigra már túlvoltunk egy alapos balhén, egy hosszabb beszélgetésen arról, hogy ha semmi sem elég, akkor sosem lesz boldogság, de úgy tűnt, egyik fülén be, másikon ki, a kettő között meg csak a harag meredezett.

A gyerek mostanság nehéz eset. Nyolc éves és egyik pillanatban még szétrobban a feje a dühtől, gyilkos tekintettel méreget, mert éppen valami nem tetszik, aztán átmenet nélkül lerogyik a konyhaszékre, maga elé mered és azt mondja „Én nem is tudom, ki vagyok.”
Nagyjából én sem – ezt szoktam olyankor gondolni és az anyai szívem a Lekeverek egy pofont érzéskörből szintén átmenet nélkül repül be a Segíteni akarok! zónába. Valójában azonban többnyire tehetetlenül állok, ölelem, értem, érzem az elkeseredését, az értetlenségét, a haragját, maga és a világ ellen.

Milliószor átbeszéltük már, ha jön egy helyzet, próbáljon máshogy reagálni, nem baj, ha az se lesz jó, csak legalább próbáljon meg valami mást! És én őszintén elvárom a gyerektől, hogy ezt megértse, mi több megtegye, miközben tudom, hogy mi felnőttek is évekig bíbelődünk egy-egy hasonló mechanizmus átírásával. Mégis, hiszem Soma okos, értelmes és talán egyszer majd mindez bemegy.
Valójában azt is tudom, hogy nem tudom a megoldást, minden este érzem. És ezért aztán minden balhé végén csak ugyanaz marad – sírás, ágyban összebújás, egymás szorítása és a hit, hogy másnap legyűrjük majd magunkban azt a kismanót, aki folyton ott hablatyol és legfőbb vágya, hogy belső béke nélkül, elégedetlenségben, magunkkal, másokkal haragban és dacban éljünk.

 

Férfias küzdelmek

A férfiasságról annyi elképzelést, impulzust, „na az aztán nem az” érzést, és elvárást gyűjtögettünk az évek alatt, hogy lassan már nem is tudjuk hova nyúljunk, ha a szó valódi tartalmát keressük. Fura módon azonban mindig valami klasszikus érték bukik elő, amit leporolunk és megsimogatunk, ezzel nehéz is tévedni. Aztán néha betámadjuk az erősebbik nemet az elvárással, hogy mutassa ki az érzelmeit, a gyengeségeit jobban, amivel épeszű férfi így egy az egyben nehezen tud mit kezdeni. Főként mivel nem egyszer tapasztalta, hogy ha mindezt meg is teszi, akkor a női oldal szempillantás alatt reteszeli rá a Gyenge kalicka ajtaját. Nem lehet hát könnyű ezt férfiként megérteni, hogy legyél erős-gyenge vagy mi, de minden esetre önmagadban is egész.

Mégis.
Amikor a fiam félig csukott szemmel, az asztalon fekve és megnyújtózva az őszinteség kínjai között, mégis elmondta, amiről hitte, hogy szavakkal leírhatatlan…
Amikor apám, az egyhetes közös nyaralás alatt egyetlenegyszer sem tett megjegyzést az energetikai kezeléseimmel kapcsolatban, pedig matthülyeségnek tartja az egészet…
Amikor a párom szemében a tehetetlen dühtől meggyűlt a könny, de nem bántott és nem védekezett egyetlen szóval sem…

Igazibbnak, férfiasabbnak éreztem mindőjüket, mint bármikor. Mert azt láttam, hogy beleállnak a legnagyobb csatába és küzdenek a megszokásaik, a rögzüléseik, önmaguk árnyoldalai ellen. Hogy nem vetítenek ki egy ellenséget, akit jól le lehet kaszabolni, hanem a másik irányt, a nehezebbet választják…
Azt gondolom, a férfi akire az élet kiszabta a maga terheit, ilyenkor olyat teljesít, ami messze PLUSZ. És azt gondolom, nekünk nőknek ilyenkor nagyon melegen kell átkarolnunk őket. Hogy érezzék, jó az irány.