Fiatalság-bohóság, szokták mondani és rám igazán lehetett is. Hogy őszinte legyek, még ennél cifrábbat is lehetett volna. Aztán valahogy telik-múlik az idő és az ember lánya rájön, hogy Embernek lenni nem árt ebben a nagyvilágban, már ha napi békében kíván élni saját magával. A felnőtté válás valahogy magával hozza a felelősségvállalás gyöszös-felemelő érzését, a morális biztonságot ott belül magunkban és hasonló csemegéket. Aztán úgy gondoljuk, hogy a folyamat ezen része természetes és mint ilyen, másoktól is „elvárható”.
Jelen posztot a szomorúság szülte.
Az elmúlt két hónapban igen sokat molyoltunk ugyanis magunkban Szabival. Az elmúlt három évben igyekeztünk tartani az álláspontot, felnőttekként kezelni a vendégeinket. De az a nagy helyzet, hogy a szombati Sansz estre 40-en regisztráltak (külön emailben, véve a fáradtságot, ebből gondoltuk igent mondva a programra belső lényük szerint), majdan 22-en voltunk. 2 levél érkezett lemondásról, amúgy csend. Nem szeretném kiemelni ezt az esetet, mert sajnos az átlag hasonló szinte az összes programnál. A szomorúság pedig azért van bennem, mert ez nem nekünk szól, hanem a közönségről mesél. Arról, hogy még mindig nem növünk fel. Hogy nem értjük, hogy amit másoknak adunk, ahogyan viselkedünk, az ránk száll vissza, mi hurcoljuk magunkban naphosszat. Persze azt sem értjük, hogy más dolog egy húsz fős csoportra programot-játékot szervezni, mint egy negyvenesre. Nem becsüljük egymás munkáját, idejét, hozzáadott értékét, mert elveszünk az önzés, egoizmus és legelsősorban a kényelem útvesztőiben. Nem látjuk saját működésünket és még mindig nem fogtuk fel, hogy ha egy program előtt gyanúsan nincs kedvünk elindulni, akkor tutira lenne ott dolgunk, csak éppen az egónk a bolondját járatja velünk, mi meg megyünk utána.
Három éve kezdtük a Sansz programokat, szinte valamennyi ingyenes volt. A fenti okokból lett tavaly óta belépőjegyes a Sansz-est. Kivártunk. De sajnos a tendencia nem mutat fejlődést a hozzállásban…ezért jövőre valamennyi programot hozzájárulás ellenében tartjuk, belépőjegyet pedig előre fogtok tudni vásárolni. Nem értjük, miért lett erre szükség. És leginkább mi sajnáljuk.
Utóirat: Természetes, hogy van vészhelyzet és adódik olyan, amikor egyszerűen nem tudunk valahova elmenni. De ez ha őszinték vagyunk magunkhoz, az életünk során elenyészően ritkán fordul elő. Ez esetben is minimum, hogy jelzünk róla. Illetve: nagyon kérem, hogy a fenti posztot az vegye magára, akire vonatkozik. Aki szerencsés formában nem így él, az legyen békés és boldog saját magával, mi őszintén örülünk vele, neki.
