Az egész onnan indult, hogy a pincében penész keletkezett és megette a túracipőnket. Mivel azonban naponta járjuk a gyerekekkel és a kutyákkal az erdőt, ez a „luxuscikk” nálunk fontos kellék. Tegnap délben így aztán felpakoltam a kölköket és mentünk a nagy-nagy plázába bakancsért. A sportbolt mellett pedig Soma, aki ugye tíz éves, vett a zsebpénzéből egy újabb plüss sárkányt. Hát ennyi az előzmény.
Este volt már. Túl voltunk a közös vacsin és az én nagyfiam kimerült anapban, az együttben, a sótartófaragásban. A kicsi már aludt, amikor bementem hozzá elolvasni az estimesét. Igen, már nagy, de még kicsi és az esti olvasás az én reszortom. A történet végén odamászott a polchoz és levette róla az egy új és a két régi plüss sárkányt. Nem igazán értettem, most mi következik. Az állatokat példás rendben maga mellé fektette, majdan betakarta, leoltotta a kislámpát. Összebújtunk.
A nagy kamasz tízéves, aki egész nap a határokon táncol, segíti és védi a kicsit, aki spanol a fiúkkal, küzd velünk a vélt vagy valós igazáért, felelősséget vállal és fáradt a létezéstől is, egy pillanat alatt vált újra aprósággá. Éreztem ahogy belesüpped egy régi, biztonságos meleg szerepbe, ahol ő még bármit megtehet, aludhat a sárkányokkal, álmodhat amit csak szeretne és ahol nincs elvárás, se felelősség, se döntési helyzet, se semmi más. Töltekezett ölelésben, biztonságban, elfogadásban.
Reggel azt mondta, nagyon jól aludt, majdan hozzátette, hogy tutira én raktam el megint a focikártyáit. Az élet megy tovább. Puhán, majdnem nyomtalanul, hétfő reggelre valóan.
