A kislányt nagyjából másfél éve kezdtük hívni az életünkbe. Pár hónap sikertelen próbálkozás után felkerestem a nőgyógyászomat és elmondtam, hogy én minden hónapban terhes leszek, de valamilyen hormon hiányzik ahhoz, hogy a baba velünk maradjon. Kivizsgált, vérvételt csináltatott és kijelentette, hogy nincs semmiféle hormonhiányom. Ez után egy éven át a legkülönbözőbb speciális vizsgálatokra küldött, valamennyi negatív eredménnyel zárult, igaz, többször a frászt hozták ránk. Szabi mindvégig tudta, hogy a kislányunk meg fog érkezni, (neki a harmadik, nekem a második gyermekem) én azonban egyre reménytelenebbnek láttam a helyzetet. Egy év után ismét kértem, nézzék meg, mert hiányzik egy hormon. Az orvos úgy nézett rám, mint egy igazi szőkére, amikor elmondtam, 37 éve élek együtt és egészen jóban vagyok a testemmel, higgyen nekem. Megcsinálták a vérvételt, nem hiányzik semmi. Egy másik orvoshoz kerültem, ahol egy rövid időre gyógyszert kaptam, aztán elvették. Visszamentem hozzá, hogy hálás vagyok, ez a cucc hiányzott, érzem a testemen, de kéne még belőle. Mivel látta, hogy nem szabadulhat, maradok amíg fel nem írja, megkaptam a készítményt. Az első hónapban megjött Panka (teljesen nevén Pandora).
Ez nem minden. A dolgoknak idejük van. Panka nem jöhetett volna előbb, számtalan megoldandó feladat sorakozott a listánkon Szabival, szükségünk volt az időre.
Ez nem minden. Igen sokféle módszerrel kutattam az elakadás okát, érzelmek, emlékek szintjén.Nem leltem rá, de közelebb kerültem hozzá minden lépéssel. Szeptemberben megláttam egy kiskutyát a neten, felébresztettem Szabit a délutáni szunyókálásából és közöltem, hogy a két meglévő mellé, itt a harmadik eb-családtag, megyünk érte Debrecenbe. Feltette a szemüvegét, felhívta a tenyésztőt és pár nap múlva már az autópályán voltunk Roziért. A kiskutya három hete lehetett nálunk, amikor kijött a számon, hogy nagyon nehéz szeretnem őt, mert részéről a szeretet kimerül a marásban, harapásban, ugrálásban, karmolásban és inkább csak menekülök a saját otthonunkban. Ezen a hétvégén Szabi kétnapos tanfolyamon volt, magamra maradtam Rozival és a másik kiskutyával. Ránéztem és tudtam, hogy ennek most ideje van és rajtunk múlik, mi kerekedik ki belőle. A két nap alatt elkezdtük az erdőt járni, megismertem és megértettem Rozi reakcióját, félelmeit. Vasárnap estére a kutya nem harapott és mart többet. A kis lény, aki pénteken még elfogadhatatlan volt számomra, vasárnap estére mélyen a szívembe költözött, barátságot kötöttünk, ami azóta csak még színesebb és élőbb lett. Elfogadni, beengedni és megszeretni valakit, aki egy hangyányit sem hozza az elvárásaimat, ellenben 24 órában bánt, nagy feladat volt. Szeptemberi lecke. A babánk október elején érkezett.
Nekem van tanulságom, de ez nem a Tiétek. Ezek csak saját tapasztalatok, érzések, gondolatok. Velem maradnak, de fontosnak éreztem megosztani mindazokkal, akik babára vagy másra vágynak.
Mai fejemmel úgy hiszem, mindig van egy lelki blokk, mindig járul mellé egy fizikai tünet, mindig van megoldás, csak sokszor egészen másban kell kitolnunk a határunkat, dönteni, lépni, szemléletet váltani, mint amiben gondoltuk. Mindig érdemes emlékezni, hogy saját magunkkal kapcsolatban mi vagyunk a leginkább kompetensek. Jó ha értjük a testünk kommunikációját, ha teret adunk számára, hogy megnyilvánulhasson, erre időt szánni sosem felesleges. (Akit ez utóbbi esetleg most megbirizgált, szívesen beszélgetek róla, de az örömtáncot is többek között ezért tartom olyan lelkesen, mindvégig tanuljuk, érzékeljük a testünket.)
Legyen szép napotok!
(Ha úgy érzed, ez az írás másnak is hasznos lehet vagy jól eshet, oszd meg bátran!)
