Firka

Hogy a véletlen a fejemben már egy jó régen a ködbe veszett szürke szamár, az tény.

Mégis, újra és újra megmosolyogtat az Élet, ahogy hozza a tanulnivalót – vicces módon szó szerint a padban ülve is.

A Károli Pszicho karán töltöm mostanság az időm egy részét, ahol az elmúlt egy évben igen sok érdekes dolgot hallgattam, de ennél is nagyobb élményt okoztak a tapasztalások. Jó volt megélni, hogy kevésbé küszködök az egyhelyben üléssel, mert kevésbé fárasztanak le a saját ítéleteim. Szeretem nézni a társaimat, mert nagyon különbözőek és nagykoromra arra is rájöttem, egyszerűen kifizetődőbb a pozitív dolgokra fókuszálni, hiszen mégiscsak nekem kell magammal együtt tölteni ott azt a reggel8-tól este 7-ig pár órácskát.

A minap érdekes színfolt érkezett előadónak. Egy férfi, akinek a típusa mindig is kinyitotta a bicskát a zsebemben. Hogy őszinte legyek, most is megpiszkálta az idegeimet, kellett pár óra, mire  a helyére raktam magamban a dolgot. Az illető nagyhangú, elnyomó típus, kifejezetten az értelmesebb fajtából, meglehetősen sok ítélkezéssel és tapasztalattal is. Amúgy összességében nincs vele baj. A ”típus”, amúgy már csak megmosolyogtatna és odébb mennék, ha nem állna több órán át az orrom előtt a katedrán. Vagyis hatalmi pozícióban tűnt fel, hogy lássam teljes szépségében…a reakcióimat.

Hogy őszinte legyek, ezúttal is én voltam az egyetlen, aki bemondta nyíltan, hogy nekem ez nem oké. Hogy amit kér, az szerintem  nem fair. És csak egy nagyon kicsire voltam tőle, hogy bemondjam azt is, hogy ahogy kéri, az meg lekezelő, amire viszont nincsen jogsija.

Idő kellett, mire megtaláltam magamat, a saját bulimat az ügyben, hogy mi piszkál, hogy miért olyan fontos nekem az „igazságosság”, hogy miért nem fogom be a számat, holott a hasonló helyzetekből fakadó konfliktus végigkísérte az életemet. Ó, igen, férfi, hatalom és a társai, apa-gyerek viszony, ilyenkor mindig kommentáradat érkezik. Én meg mindig visszaírom, hogy az a jó, ha elfogadjuk mindannyiunk és mindannyiunk helyzeteinek egyediségét. Ez egyfajta tisztelet.

Aztán volt egy pillanat…ahol megtaláltam a határaimat. Ahol kezdtem emlékezni rá, hogy ő megy saját magával haza. Hogy nincs dolgom, „meccsem” vele, csak ha akarok egyet csinálni. Hogy nem kell rámutatnom a féltve őrzött gyengéire, hogy „ejte!, én látlak ám”, mert csak az energiámat viszi. Hogy egyetlen dolgom van – örülni annak, hogy számtalan olyan ember vesz körül, akinél a belátás, az alázat csodaszéppé és szerethetővé teszi a lényét, akármilyen nagyhangú, vehemens, értelmes és akármilyen pozícióban is csücsül éppen. Hálát adni, hogy láthatom, mi az, ami talán sikerre talál a mai világban, hiszen az értelem hajóján ül, mégis ellenérzést kelt. Látni egy modellt magamról, a múltból. És valahogyan, idővel, jó szívvel elfogadni, hogy mindenki az útján van, éppen, valahol.

 

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar