Randevú

 

 

 

Rakosgattam a dolgokat a képzeletbeli polcomon. A középrész mindig könnyen megy, a sarkokban mindig árnyék van. A félelmeim, a legbelsőbb dilemmáim bújnak ide.

Pár napja vettem elő Egyet – ránézni is nehéz volt.  Formátlanul, alak nélkül, mégis kitettem az asztalra. Néztem ebéd közben, néztem naplementében sejtelmes fényben, reggel a napsütés közepette. Délutánra úgy döntöttem, meghívom az életembe, találkozásra, randevúra. Az egyik legnagyobb Félelmemet.

Kora reggel volt, szemerkélt az ónos eső. A pilláim repdestek, a tudatom békés mosollyal konstatálta, hogy a tiszta hívás mindig működik. Találkoztunk. Velem jött egy darabon a fagyos levegőben, a karcos jégdarabokban, a villamos huzatában.

Bambultam rá, forgattam magamban. Megpróbáltam nem összetéveszteni valami mással, megengedni számára a tiszta létezést. Hagytam a Félelmemet, hogy fogja a kezemet, amikor leszálltam a villamosról és hazahoztam a meleg lakásba. Együtt ültünk a kanapéra.

Pár órát töltöttünk együtt. Megköszöntem, hogy elfogadta a hívást. Hogy megjelent, amikor nem lehetett volna nélküle továbblépni, amikor a tapasztalás volt az egyetlen lehetőség arra, hogy elköszönjünk.

Szépen búcsúztunk, aztán könnyen kisuhant az ajtó alatti repedésen.

A félelmeink az árnyékban élnek. Nem szeretik a napfényt. Nézz körül otthon egy csendes délutánon a polcon a könyvek mögött…

 

Ha úgy érzed, másnak is jól jönnének most ezek a gondolatok, oszd meg bátran!

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar