Istennek van humora. Ez akkor jutott eszembe, amikor 100 méterrel elhagytam a Délit és éppen álltam a dugóban. Több hónap kétség, kétely, betegség, vizsgálat és egyéb nyalánkságok után ugyanis felnéztem az égre, egy hatalmasat húztam a kormányra, majdan azt találtam mondani, hogy „Na tessék, akkor most adj jelet, ha létezel!” Abban a pillanatban váltott az autó rádiója, a képernyőre pedig gyöngybetűkkel kiíródott: „Signs”. Hatalmasat röhögtem.
Spiriségem története igen távolra nyúlik vissza. Valahova egy kamaszkori, heti négyszeri sötét szobában kuksolós migrén idejére. Anyámék az összes lehetséges orvoshoz és lehetetlen kuruzslóhoz elhurcoltak, ami természetesen minden kamasz álma. A végén néhány hónap apátia és egy hallucinációt kiváltó csodaszer kipróbálása után valahol besokalltam. Fogalmam sincs miért, de egy talpmasszőr-energiagyógyász mégis kapott tőlem egy utolsó utáni sanszot, én meg tőle. Móni azt mondta, szerinte egy hónap mire megszabadulhatok a fájdalomtól, de addig legalább kétszer ennyire fog gyötörni. Meg hogy az energia segít és a meditáció sem smafu. Addigra bármit megtettem volna, de nem kellett, mert napra pontosan egy hónap múlva kutya bajom sem volt. Azóta szemberöhögöm a hó- és szélvihart, a frontokat és a többi időjárásváltozást. Azt hiszem, az elmúlt 15 évben kétszer fájt a fejem.
Persze van az a fajta ember, aki tapasztal, kételkedik, tapasztal, gondolkozik, kételkedik és ezt a meddő körforgást egy végtelenített futószalagon nyomja. Az én voltam. Aztán egyszer egy nagyobb veszteség, egy autoimmun betegség relatíve alapos gyanúja, meglehetősen szutyok közérzet és egy heveny pánikroham után, úgy gondoltam, talán nem kergetném tovább a saját farkamat. Visszamentem csikungozni és újra tapasztaltam: egy gondolkozásmentes gyakorlás átalakítja a gondolkozásomat. Az érzelemvilágomat. Az tuti, nem szereti a racionális ember az ilyen nehezen besimítható valóságot.
Ami ezután jött az újra ügyes rendszere volt az ébrenlétnek és az ellenállásnak. Működik-e az energetika, mennyire biztosan és milyen hatásfokkal? Na de nekem is vagy csak másnak? Honnan jön? Jel vagy véletlen? A szokásos meccsek folytatódtak a bennem feszülő ellenállás és a bennem feszülő akarás között, ami hinni vágyta, hogy van Rendszer, valahol fent. A fordulók változó eredménnyel zárultak, de szinte mindig kiütéssel. Fárasztó egy életforma volt, főleg mivel az Élet szerencsére annyira nem toleráns, hogy ettől megálljon. Zajlottak a mindennapok, házasság, gyerkőc, munka, hobbi, mint bármikor.
Nem húznám nagyon. Valahol a Déli után egy kevéssel, amikor újra így „megtréfáltak” felülről, úgy döntöttem, hát legyen: van rendje a világnak, még akkor is, amikor nem értem és nem látok rá. Súlyos, sok évtizedet megjárt döntés volt ez, megrágott, kiköpött, lenyelt, kérődzött, elhagyott, megtalált. Az enyém. Felnőttkori.
Eltelt pár év.
Nemrégiben pedig egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy barátokra pakolom a kezeimet, mert ugye az energia, hogy olyan párom van, aki egészen hasonlóan szemléli a világot, hogy a fiam elmesél fura dolgokat, amiket „lát”, hogy egy csapat tagja vagyok, ahol a hívószó a tudatosság és hogy újabban egy tanfolyamon dolgozom, ami ki hinné, az embereket önmaguk felé segíti.
Azt hiszem mindegy, hogy ki mit gondol: Istennek vagy nekem van ilyen jó humorom. Esetleg a véletlen ennyire tréfás. A lényeg az, hogy amikor ma felébredek, a sok szar mellett, amit hurcolok, egy retiküllel tutira kevesebb van nálam. Azt két éve a kétségeimmel telve kidobtam az ablakon a Déli után valahol 100 méterrel.
