Az egész nap kietlen volt, véletlenszerű, valami szürreális érzettel spékelve, amiben már korán hátrahagytam a terveket. Amikor reggel kilenckor erősen megszédültem, éreztem, nem vonatkozhatnak a mai napra többé, más értelme van az időnek. A kutyából még kivettem a kullancsot, a spenótot még betettem a hűtőbe, aztán valamikor elmentem a gyerekért az iskolába.
Nem voltunk valami jól, az tény. A gyerek morcos volt és elégedetlen, a düh húzódott végig a vonásai mélyén. Én meg mentem utána és csak görgettünk egy lehetetlen konfliktust. Eltelt egy kis idő, felakasztottuk a húsvéti dísztojásokat az aranyeső bokorra, aztán bementünk.
Este volt már. Megsértődött, fél hétkor bevonult a szobájába, átvette a pizsamáját. A takaró alatt találtam rá. Azt mondta bújjak oda, pár perc múlva pedig ütemesen szuszogott már. Nehezeket, mélyeket, mint aki erősen dolgozik valamin, amihez igenis, kell az anya melege, ottléte, biztonsága. Három pokróc volt rajtunk. Ő izzadt, én fáztam. Kétszer megkíséreltem kijönni, inkább csak kötelességtudatból, mert dolog persze lenne…de megfogta a kezemet, átkulcsolta felettem a lábát. Hálás voltam érte, maradtam. Két és fél órát feküdtünk így. Máskor ilyenkor illatozom az izzadt kis nyakát, figyelem a lélegzetét. Most nem figyeltem semmit. Tökéletesen egyetértettem vele, hogy most együtt van a helyünk. Csináltunk valamit. Nem tudom mit, de mindenki a maga dolgát. Ott, alva-ébren, csendben, sötétben, az ágyban. Az a dolog volt a mai nap értelme.
