Csiribú, csiribá – Gyakorlati útmutató

 

Sansz: olvasni a változtatásról, amiről amúgy is rongyosra beszéljük a rúzsos kis szánkat

Kérdőjel: ezúttal mit kezdünk vele?

A tétet mindig mi adjuk meg. Csak kevesen vannak olyan bátrak, hogy az első kaszinólátogatáskor odamenjenek a ruletthez és feltegyék minden pénzüket a pirosra. Inkább csak betotyognak, váltanak pár zsetont és szépen, óvatosan, a játékokat körbejárva döntenek arról, amit még bevállalnak.

Valahogy így vagyunk az élettel, a változtatással is. Kicsiben, óvatosban kezdünk, apró tétekkel. És már ott is félünk, – a veszteségtől. Sokan lássuk be éppen ezért még a kaszinó ajtajáig sem mennek el…de ha ezt olvasod, Te szerencsére már nyilván a küszöbön belül vagy.

Azt gondolom, kétféle változtatás van, már ha így a kicsi életünket szemléljük.

A huszárvágásos, „Namostaztán!” jellegű, illetve a kényesebb kérdésekben egy jóval átgondoltabb, megrágcsáltabb megoldás.

Az elsőhöz egyszer csak elérkezünk, veszünk egy nagy levegőt és adott pillanattól máshogy csináljuk. Mert megérett bennünk a döntés, eljött az ideje.

Egy reggel lerakjuk a cigit. Már nem fűzzük be a hétéves gyerek cipőjét, bármennyire is késésben vagyunk. Nem mondjuk a barátnőnk nyakára tekeredett kék sálra, hogy jól áll. Nem vesszük meg a 98. körömlakkot. Elfogadjuk, amikor valaki puszta jóérzésből ad nekünk valamit, anélkül hogy kényszeresen viszonozni szeretnénk. És társai.

A második kör a jóval nagyobb energiabefektetést igénylő döntéseinké és az azok nyomán kialakuló változtatási szándéké.

Azt gondolom, hosszútávú változást elérni (vagyis nem csak ad hoc jelleggel, valójában kompromisszummal magunk és más felé, kicsit áttérni) kizárólag megértés útján lehet. Megérteni meg sajna látószögváltással.

És itt jönnek a gubancok. A látószögváltás ugyanis nem kizárólag úgy értelmezhető, hogy mondjuk megnézem egy vitában a párom igazát mi minden támaszthatja alá. Hanem hogy megnézem, miért kellett nekem ez a vita. Hogy rájövök, mi abban a „nyereség” számomra, ha vitát gerjesztek – harcba megyek vele. Az, hogy győzhetek? Vagyis hatalmi fölény, ami vélhetőleg a kisebbségi érzésemet kompenzálja, esetleg az önigazolásomat segíti ugyanezen okból? Hogy megcsillanthatom lehengerlő elmémet egy logikus érvelésben? Hogy az fog történni, amit én akarok? Mi értelme annak ha két ember viszonylatában az én akaratom érvényesül és ennek fényében alakul a közös jövő, amiről persze elvárom, hogy a párom lelkesedéssel fogadja és legyen boldog tőle. A haragomat akarom kiereszteni? Tényleg neki szól a haragom, vagy éppen más gerjesztette és a mostani szituációban csak egy lehetséges kiáradási utat találtam a dühömnek?

Ha a helyzetek jelentős részében felteszünk magunknak hasonló kérdéseket, akkor előáll az a balszerencse, hogy rájövünk: az adott szituáció, bármennyire is negatív, mi valamilyen nyereség érdekében mentünk bele. Részünk van abban, hogy kialakult, tudatosan, vagy fű alatt. Ezzel pedig el is érkeztünk a lényeghez.

Mindent ami benne van az életünkben, valamilyen szempontból mi is hívtuk bele. Ha például egy fentihez hasonló szituációban megértjük a saját belső motivációnkat, akkor kevésbé lelkesen ordítjuk majd le a párunk fejét. Mert ugye azt mégsem lehet, hogy miközben belül rájövök, hogy hú most ki kell adnom a dühömet, ezért vívok éppen, aközben fennhangon mondom, hogy Persze mert te mindig kritizálsz! Hülyén veszi ki magát.

Mondok más példát, mert én mindig úgy értem meg a dolgokat.

A kutyánkról, Fügéről meséltem már. Rommá idegesített, mert egyetlen pillanatot sem marad nyugton,- jön, nyal, nyomul, liheg, bújik, de nonstop. Fölrobbantam tőle vagy két hónapig. Aztán megértettem, hogy miért csinálja. Azt hiszi, ő egy közülünk, emberszerű. Neki borzasztó megélni, hogy nem jár ugyanaz, mint bármelyik humanoid családtagnak. Amikor ő nyomul, akkor valójában 24 órában nyüglődik, vágyik, és bizonyos szempontból szenved, egy kutya létformájában. Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt megláttam, elszállt belőlem az az alapvető, örökké jelenlévő belső harag. Ma is leszúrom, ha széttépi a pokrócát, de ennek már köze sincs ahhoz a folyamatos síkideg lelkiállapothoz, ami a tevékenységét kísérte bennem. Látószöget váltottam, megértettem, elfogadtam, elszállt a dühöm alapja. Füge pedig egy fokkal nyugodtabb lett, de ez már csak következmény.

Nem tudom, Ti hogy csináljátok. Én már sokféleképpen próbáltam. Erőből a legrosszabb – erre mindenképpen rájöttem. És minél őszintébb merek lenni önmagamhoz, annál jobb – erre is.

Igen sok minden van a közvetlen környezetünkben, amin csakazértis alapon nem tudunk változtatni. Elfogadni meg megértés nélkül csak mímelve lehet és rövid távon. Momentán a saját éltünket éljük és nem lenne rossz, minél boldogabban tenni ezt. Bármilyen apró negatív érzéseden, gondolatodon is tudsz változtatni, az könnyít az egész rendszeren. Ha minden  héten, csak egy pici haragnak jössz rá a forrására és szünteted meg, ha egyetlen emberi kapcsolatodból oldod ki a feszültséget, ha egyetlen dolog miatt szünteted meg a bűntudatodat, már elmondhatatlanul jobban érzed majd Magad.

És akkor most válts látószöget: találd meg a lehetőséget a máshogy csinálásra minden mai konfliktusodban, rossz érzésedben. Tedd meg Magadnak a szívességet, hogy nem söpröd be a szőnyeg alá, nem fogod rá a másik emberre, hanem szembenézel vele. Szembenézel Magaddal. És kit tudja, még az is lehet, hogy jól kijöttök majd.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar