„Valaki mondja meg…” De nem mondja!

 

Sansz: hogy olvass egy módszerről, ami segíthet a döntéseid idején 

Kérdőjel: ami nekem működik, az nekem működik. És lehet, hogy Neked nem.

 

 

Ez a poszt nem frappáns. Ez a poszt arról szól, ami nap, nap után nyom minket. A döntéshelyzeteinkről. Hogy mi nők, máshogyan, máshonnan, érzelmi intelligenciánk, félelmeink, vágyaink beszólásai mentén és igen hosszas vívódás után döntünk…aztán hurcoljuk tovább a kétségeinket. És arról, hogy akár lehetne másképp is.

 

Ha láttál már férfit dönteni, lehet osztozol a döbbenetemben. Határoz, cselekszik, megnyugszik. Nekem ez nem ment. Most se megy. Lezúztam jó párszor magamat, mire végre találtam más aletrnatívát, ami a női létemmel elég nagy felületen kompatibilis, ugyanakkor működik. Sok éves meló, apró eredmények, így mondanám.

 

 

Jelen pillanatban azt gondolom, az esetek túlnyomó többségében, – már amikor saját magunkról és igazán fontos témáról van szó – alapvetően elhibázott dolog A és B  dolog, Ember, út között választani. Ez a szemlélet eltávolít mindentől, ami közel hozhat saját magadhoz, a boldogságodhoz.

 

Érveket és ellenérveket gyűjthetsz hónapokon keresztül, elhajolhatsz a számodra közeliek meglátásai alapján, rongyosra beszélheted a szád, mondván, hogy segít egyre tisztábban látni, de ez csak odáig visz el, hogy kimondd, jó akkor legyen az A! A döntést követő rövid időszak eseményei fényében pedig vagy menten elhibázottnak, vagy izibe’ helyesnek ítéled a voksodat. Ezzel az a gond, hogy az élet meglehetősen odavan a változásért, és szívesen nézi végig gyötrődéseid teleregényét. Ha jól gondolom, kajánul röhög is rajta.

 

Nálam három éve jött a felismerés, hogy örök bizonytalanságot hagynak maguk után a döntéseim…talán mert nő vagyok és erősen beszól a „mi lett volna, ha” hang. Máskor döntök, de aztán még vagy kétszer újra és máshogyan. Egy tuti, bármire is jutottam végül, utózöngék tömegétől hemzsegett a fejem.

 

Egy ideje azt gondolom, nehéz helyzetben az egyetlen valóban megnyugtató lehetőség az, ha nem foglalkozom az utakkal. Egyszerűen kihagyom őket a folyamatból. Nincs A vagy B.

 

Helyette leülök csendben ( ami azt jelenti, hogy nem futnak végtelen sebességgel érv-ellenérv listák a fejemben) és kizárólag azt nézem meg, hogy ki vagyok én. Benyomásokat szerzek magamról, az érzeteimről, a mostani pillanatomról. Választási lehetőségek, kereszteződések nélkül. Hogy most itt ki vagyok. És még annyit, ki szeretnék lenni. Semmi mással nem foglalkozom. Amikor elég erősen érzem saját magamat, ha tudok elég őszinte lenni, akkor összeáll egy érzet, egy kép. Az vagyok én, jelen pillanatban. Akkor pedig már szürreális módon mindig csak egy út marad. 100-ból százszor. Egyszerűen az aki vagyok, kidobja az utat. Az egyetlent, ami nekem való, ami ahhoz, aki igazán lenni szeretnék, hozzáilleszthető. És utána megpróbálok nem betojni…

 

A módszert teszteltem, hú, igen sokszor. Vannak buktatói. Úgy fair, ha ezeket is számba vesszük.

Az egyik, ha egyedül, otthon, csendben sem mersz teljesen őszinte lenni magadhoz. Akkor egy nem valós önképhez rendelsz majd utat. Nyilvánvalóan félrevisz.

A másik amikor félúton megijedsz, de nagyon. Leülsz, érzékelsz, érted, megvan az út…aztán visszahúzod az összes pro-kontra érvet a rendszerbe, holott tudod, hogy ezt a kört már milliószor lefutottad, mégsem jutottál dűlőre. Ilyenkor egyszerűen megijedünk, hogy az agyunkat máshogy használjuk fel a döntéshez…és leginkább, hogy ajvé’ mi lesz, ha mindezt meg is teszem. No ott kéne erősnek lenni.

Harmadrészt, az utóélet. A „mi lett volna, ha „ hangok ideje. Lehet hogy lesznek. Persze. „Adott pillanatban a hozzám leginkább illő, velem azonos döntést hoztam meg.” Próbáld átérezni, amit mormolsz. És egyszerűen ne adj teret a további fejben molyolásnak. Fogadd el, hogy valóban így cselekedtél. És adj időt az életnek, hogy igazolja, nem véletlenül.

 

A poszthoz nincs köze, de hozzánk van.

 

Egy ideig előszeretettel gyakoroltam a fenti módszert. Azon kaptam magam, hogy bitang nagy jelentőséget tulajdonítok a saját döntéseimnek. Ezt ha lehet, ne tedd, állati nagy hülyeség.

Meglehetősen sokan élünk itt a bolygón és ha tetszik, ha nem, eléggé kicsik vagyunk, egyik – másikunk döntése igazán szemernyit tesz a sivatagban. Minden homokszem számít, de azért nem árt néha megállni és belátni, hogy az egész sivatag…no igen, onnan más a perspektíva.

 

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar