Mindenkinek a papné

Az van, hogy a kezünkben egy hatalmas nagyítóval létezünk. Bizony, nem túlzás, maga a nagyító  is irgalmatlanul hatalmas (akkora, hogy betakarja a teljes látómezőnket), meg ugye amit az üvegen keresztül érzékelünk, az is valószerűtlenül nagy. Igen, sajnos mégis eléggé valóságosnak tituláljuk.
Különben nem eshetne meg, hogy a világot kizárólag saját látószögünkből, problémáinkat, sérelmeinket pedig sokszorosára nagyítva érzékelnénk.
A fiam a minap azt mesélte éjszaka fél10-kor, amikor nem tudott az eset miatt aludni, hogy valaki rányomott az uzsonnásdobozára, ami majdnem eltört (de nem tört el). Az a helyzet, hogy a gyerek fejét ugyan megsimogatjuk ilyenkor, együttérzünk, miközben magunkban nyugtázzuk, hogy a tragédia (ami be sem következett) mondhatni feldolgozható mértékű. A vicc azonban az, hogy amikor a saját kis fejünket kéne ugyanezzel a belátással és rálátással megsimogatni, inkább elmerülünk a szenvedés, kétségek, halaszthatatlan problémamegoldások nyomasztó tengerében, mondván az mégsem egy uzsonnásdoboz! A rossz hír az…hogy de az. Csak a miénk és más címke van rajta, nem az Angry Birds.
Relatíve sokan vagyunk itt ezen a Földön és mindenki szorítja a nagyítóját (és az aktuális dobozát). És szó mi szó, csak nagyon ritkán tesszük le, mert az azt eredményezné, hogy fel kell adjuk, netán el kell engedjük igazoltnak hitt haragunkat, egyetlen igazságunkat, önzésünket. Ez szokatlan, kényelmetlen egy helyzet. Ráadásul úgy nagyító nélkül igen valószerűen kicsinek tűnünk, ahogy magunkra nézünk. Talán ha megértenénk, hogy nagyító ide-vagy oda, mindig is ekkorák voltunk, aprók, az apró problémáinkkal…és hogy ez így rendjén van. Talán ha egy gyertyagyújtós decemberi délutánon  megfognánk a szeretteink kezét, kicsit távolabb tolnánk a testüktől és bebújnánk melléjük, hogy lássuk az ő nagyítójukon keresztül, milyen is a világ. Talán akkor egyre gyakrabban lennénk képesek „mi”-ben gondolkozni „én” helyett.

Az a helyzet, hogy tegnap egy társam brutál jó példát mondott, ezúton nyilvánosan is lenyúlnám egy pillanatra. Teljesen női attitűd.:)
Arról csacsogtunk, aktuális témában minél többször haladod meg önmagad, cselekszel tiszta tudatból, szándékból, vélhetőleg annál könnyebben megy majd legközelebb a dolog. Azt mondta, ez olyan mint a gyantázás…azt hiszem, momentán ennél láttatóbb hasonlatot nem is tudnék mondani Nektek. Próbálkozzunk!:)
Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar