Egy jó ideje azt érzem, amit sosem gondoltam volna.
Hogy nincsenek szavaim.
Jön hozzám valaki, ha úgy, hát ráteszem a kezem, de leginkább azt érzem, a csend, amiben történhet aminek kell, túl jó ahhoz, hogy beletúrjunk. Hogy elvesszük a lehetőséget, ami ott lapul, ha félbevágjuk a szavakkal. Hogy az elmozdulás, a rezdülés, amit a hangom keltene, felesleges.
És ugyanezt érzem, az érintések idején, csak éppen máshogyan. Hogy a hajde nagy elmém, a logikám, a magyarázataim tökéletes rendben visznek el a határig. Jobban mondva a saját korlátaimig. Onnantól viszont foglya vagyok a falaimnak, mint bárki. Az érintés viszont egyenes út. Hogy a gondolataimnak negyedannyi hasznuk sincsen, mint valaha hittem. Hogy a büszkeségem e téren nevetségessé vált. Hogy az autópálya, amin rohantam volna, körbe-körbe visz a haladás illúziójával.
Hogy milyen kár és milyen jó, hogy minden csak a kellő pillanatban érkezhet meg hozzánk, legyen az ember, gondolat, érzés, felismerés…de hogy mégis, milyen sok évet vesztegettem az elmém játékaira és vonszoltam végeláthatatlan súlyokat, mert azt hittem, hogy arra van az előre. Hogy az élet mennyivel egyszerűbb.
És persze. Hogy amikor piszokul komolyan venném magam, már tudom, hogy nincs kit komolyan venni…
Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!
