Anyamese – azoknak akik nem lehetnek mindig együtt –

Nem is tudom, hogy szeretnék-e erről írni, de valahogy úgy vagyok vele, az élet része. Mert van az úgy, hogy úgy van, hogy nem lehetünk mindig együtt.
A dolognak megvannak a maga korszakai, a sírós elviselhetetlen hiánytól, a megfakult napokig, de egyszer csak mindenki rájön a módszerre, ahogy neki/nekik megy.
Én már jó ideje nem sóvárgok annyira. Egészen pontosan azóta, hogy Soma mesélt a Titokvilágról, amiről azonban én nem mesélhetek (nagyon sajnos!) bővebben Nektek, mert hogy a kis mesélő nem adott rá jogsit. Az idevágó lényeg azonban az, hogy olyanja mindenkinek van. Meg hogy ott „minden egy”, ahogy a gyerek mondja. Hogy ott mindig mindenki ott van, aki kedves. Ez már csak azért is így van, mert ott mindenből „éppen elég” van. 
Tudjátok, erről lehetne azt gondolni, hogy a gyerek álomvilágot gyártott magának a nehézségek leküzdésére, de ha hallottátok volna a közel 30 perces monológot arról, hogy szerinte hogy kell élni, egészen más jutna eszetekbe. Mondjuk az, hogy teljesebbet lát a Képből, mint mi legtöbben. És eszében sincs szenvedni attól, amitől nem kell. 
Szóval a helyzet az, hogy Soma szinte mindent megérez. Engem is. Akkor is ha mellette bújok az ágy peremén (igen, nyom) és akkor is, ha a teljes szeretetemmel gondolatban megölelem. A szkeptikusabb olvasó úgy gondolhatja, ez valami talmi vigasz. De a helyzet az, hogy a gyerek szinte mindig visszajelez valahogyan, ha távolról küldök felé ezt-azt. Később mesél, amikor már együtt vagyunk. De ha egy szót sem szólna is tudnám. Olyan kevés dolgot tudok és olyan sokhoz szeretnék majd egyszer elegendő hitet. De ez rendíthetetlenül pihen bennem. 
Nem tudom, mit mondhatnék még. Annyifélék vagyunk. De az anyai szeretet egy minőség. Higgyetek benne. 
Aki pedig nem hisz, járjon utána. Azt hiszem, így szokták befejezni.

Ha tetszett a fenti szösszenet vagy szívesen beszélgetnél róla, csatlakozz hozzánk a Facebookon is!

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar