Éppen 18:23

Kizárólag a jövőtől való félelmünkben nem engedjük el a múltunkat, erre jutottam ott a kis kupacomon ülve ma délután. Mert ha tudnánk, hogy holnaptól minden a lehető legtökéletesebben alakul, egy percig sem vesztegetnénk az időt letűnt életfotók-videók nézegetésével. Két kézzel szórnánk szanaszét azt a sok kétséget, amihez jelenleg inkább hozzátapadunk. Nem tornásznánk vissza a MOST-ba, ami már nincs itt. Nem gondolnánk át még kétmilliószor azt a döntést. Meg a másikat. És még csak véletlenül sem kerengenének naphosszat el nem nyert állások, be nem teljesült szerelmek, félbemaradt kapcsolatok, kérdőjellé meredt helyzetek és „mi lett volna, ha…” mátrixok a fejünkben.
Mégsem ezt tesszük. Ott ragadunk ízekkel a szánkban, illatokkal az orrunkban és kötjük magunkat valamihez, ami itt és most éppenséggel pont NINCS.
A magam részéről a legnagyobb gyűjtögető vagyok e téren és igen rossz a selejtezésben. Sokféle módszert próbáltam, de mindezidáig csak egyetlen gyakorlat jött be. Ki nem találnátok.
Az ha arra figyelek, ami Van. A billentyűzet hangjaira, a gyertya lángjára, a sülő kenyér illatára, és leginkább azokra, akik éppen itt vannak. Ha minden érzékemet megtöltöm velük. És akkor pár percre nem kattog sehol semmi. Azt gondolhatjátok, ez elég szerény eredmény. Lehet. De az az igazság, hogy pár perc valódi Ittlét többet ad, mint egy délutánnyi gondolat. Ma ennyi megy. Holnap majd…na ebbe nem kéne belemenni.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar