Súlytalanság



…A dolognak nincsen eleje, ezért ennek a bejegyzésnek sem lesz.
Van amit nem tudok éppen most, de rögtön, de megoldani, de úgy ahogy szeretném. A „de” azért ilyen fontos a történetben, mert rongyosra koptattam sok éven át, hasznos hát tudatosítanom, amikor újra kitolja a belátást a mondataimból. (Ha elfelejteném, Soma minden esetre napi szinten emlékeztet. Aszondja…”de,…………………………..” és a „de” utáni rész mindig sokkal hosszabb.)
Egy viszonyról van itt szó, egy kapcsolódásról, mindegy is kihez, kikhez, sokéves kudarcos próbálkozás ebben a harmónia beállítása. Ez a dolog pedig engem nyom.
Ezt meséltem, sírtam el tegnap valakinek, aki nekem kedves, közeli. És azt vártam, ami történni szokott, hogy meghallgat, segít, elmondja amit ő tud és kitalálódik a hogyislegyen. Mert ez mindig így van, amikor egyedül kevés vagyok. Találok ott valakit.

Tegnap délben, amikor még sütött a nap, oda a kanapéra biztosan, hulltak a könnyeim. Jöttek a fájdalomtól, a dühtől, a csalódottságtól…teljesen érthető lett volna, ha erre elmegy a nap, de úgy tűnik, cinikusan viszonyul az önsajnálathoz, így látványosan tovább sütött. Na így voltunk, aztán meg csendben. Mondom, akkormostakkor?

És arra képzeljétek nem mondott semmit. Ő aki mindig tolja, most először nem mondott semmit.
Vagyis mégis. Azt mondta, adjam át most neki ezt a „csomagot” pár hétre. Vinné ő egy kicsit. Hogy ne oldjam meg, ne foglalkozzak vele, képzeljem, hogy átadtam az összes dilemmámat, fájdalmamat, kétségemet és kész.
Tökéletesen ledöbbentem. Aztán újra tökéletesen ledöbbentem.
Először azon, hogy bennem soha nem merül fel, hogy valamit ne én oldjak. (Ennek egyik oka nyilván az, hogy minden ami bennem lakozik, körülöttem alakul, az az én változásomtól moccan be, így balgaság is lenne, mindezt mástól várni.) Másrészt mert így szoktam meg. Hogy majd én.
Másodszor pedig azon döbbentem meg, hogy ez a dolog működik. Hogy kaptam időt pihenni, érlelni az ügyet. Hogy tényleg nem nyom úgy a súlya! Kicsit feltöltődhetek, hogy rálássak majd jobban.
Tudjátok, én még sosem kaptam ilyet. És azt hiszem, még sosem adtam ilyet. Most tanultam. Még éppen időben. Csak el akartam Nektek mondani, hátha egyszer egy szép napon, amikor kifogytatok minden vigasztaló szóból, racionális mondatból,  majd eszetekbe jut… Az élet senkit sem ment fel a változás, a megoldás alól. Engem sem, Téged sem, őt sem. De néha ad egy kis laufot.
  

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar