Kicsit dühös

Anya, viszi a harag az energiádat – hallgatom reggelente, amikor nem hajlandó felöltözni, én pedig olyan leszek mint egy papagáj, aki már reggel 8-ra elunta a saját hangját. Ezt a szlogent amúgy – én kis bohó – mondtam még nyáron egyszer a gyereknek, azóta meg visszanyal a fagyi.
A baj az hogy speciel jól látja. Mármint tényleg viszi. A harag. Az energiámat. És nem csak reggel.
Mindig is úgy képzeltem, milyen önuralom-hiányos már az a fajta, aki üvölt, mint az állat. Vagy aki eltöri a tányért. Egy készlettel. Vagy, aki kisétál egy vita közepén. De kiderült, hogy mindnek igaza van. Az én módszerem a legszánalmasabb, mi több a legkártékonyabb. Én úgy csinálok, mint akinek van önuralma. És van is. Hiszen nem ordítom le a fejét, nem csapom be az ajtót és az összes poharam ép. Viszont egyesek szerint a májam brutálisan néz ki. Ha meglátok egy boxzsákot, gyilkos ösztönök törnek rám. Ha pedig mégis mondok valamit, az sokkalta aggasztóbb mint a hangos szó…kicsit olyan alattomosan velőtrázósan megalázósan undorító. De persze nem hangos és nincsenek is benne csúnya szavak. Persze.
Ettől még nyilvánvaló, hogy a haragra is igaz: ami nem jön ki, az bent marad.
Igazából ráhúzhatnám a mindenkire. Hogy nálunk nem volt ez szokás. (A korosztályomból igen sokaknál szintén nem volt, ellenben egészen szép a májuk.) De még így is vagyunk elegen, akiknél a másfajta szocializáció, a megfelelési kényszer, a saját mérce nem engedi …ki.
Persze kisebb eredmények vannak. A múltkoriban egy fél órát ordítottam a telefonban a kedvesemmel, aki legnagyobb megdöbbenésemre igen békésen végighallgatta, pedig nem egy birka-alkat. Mindkettőnk számára új érzés volt. Szégyelltem magam piszokul, de semmilyen igazán tragikus következménye nem lett az esetnek. Kicsit megéheztem. Ennyi. (Igen, aki közel van, mindig az kapja a dolgok krémjét.)
A minap pedig a velem egyidős  barátnőm vidáman mesélte, hogy fantasztikus élménye volt, bepipult, mert nem állt jól rajta a blúz, mire is a tükör előtt egy nőies mozdulattal széttépte.
Mindkettő meglehetősen visszataszító, de megfelelő távolságból nézve igen előremutató cselekedet. Persze lépten-nyomon visszaesünk …mert hát ő azóta nem tépett szét több blúzt, én pedig nem üvöltöttem le senki fejét.  De ki tudja, talán az első vehemensebb lépések után, már kisebb pöfékelésekkel, ritkuló robbanásokkal, és mint mindig, igen sok önironikus röhögéssel is megoldható az élet. Minden esetre egy vészhelyzetre felkészülve a polcon átcsoportosítottam a tányérokat. Vannak a régi, fehér Feláldozhatóak és a szép türkiz Ne annyira röpüljön már fajták. Mert azért ha egyszer egy buli elindul…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar