Kockák

Éjfél volt, amikor rájött, hogy a férfi többé nem fog átjönni. Egészen pontosan úgy történt, hogy arra gondolt: ideje kétségbeesni. És egészen pontosan azt észlelte magán, amit mindig: hogy valójában nem lepődött meg.
Felállt, nagyon nehézkesen, mert nem tudta eldönteni, hogy hova megy, csokiért, vízért vagy a fürdőszobába, de valamit mégiscsak kellett tennie a felismerés után.
Hetek óta érezte a szorítást a gyomrában, a kezében, hallotta a fura rezgést a férfi hangjában, szépen lassan üresedtek ki  a közös csendjeik, rögzültek ütemessé az érintéseik, lett minden szokatlanul könnyű és tét nélküli. A nő tudta és érezte mindezt, néha fellázadt, de leginkább csak figyelt, mint amikor az utolsó kockák kerülnek a helyükre. Gyűlölte, hogy előbb tudta, mint a férfi, mi zajlik.
Valahogyan hajnal lett. Az első találkozásuk jutott eszébe. Ahogy ültek a koranyári teraszon és ő arra gondolt, hogy na tuti nem. Aztán egy másik pillanat, ahol minden hihetetlen volt és átlátszó, mintha csak azt várta volna, hogy peregjenek a napok, mert tudta, azok hozzák az életet. A hónapjuk, ami maga volt a remény, a fény. Az ősz, a tél, ahol valami elérett, megfordult.
Végre elaludt.
A telefonra ébredt. Édesen, mint aki édeset álmodott. Tudta, hogy egy hét most az élet. Ha azon túl van…csak egy hét, annyi kell.
A nő 32 volt. Hajadon. A pillantása varázsolt. A keze kicsi, a hangja karcos, de lágy.
A férfi 42 volt. Többször elvált. Kétségek nélküli. A hangja karcos, de mély.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar