Én azt látom, hogy naphosszat avagy nap nap után lavírozok. Büntetés és „megelőzés”, szigorú és a teljes elfogadás szeretetteljes hangját válta, távlatokat mutatva és beleragadva a jelenbe, valami következetességre törekedve és újra és újra feladva azt.
Nem hogy ő nem teszi amit kéne, de én sem tudom olykor hol az a keskeny mezsgye, aminek fenntartásáért napi rutinnal küzdünk.
Elvárom hogy megtegye a gyerek, amit mondok és elvárom, hogy ne legyen egy követő birka. Tiszteljen, és ne mondja, hogy most legszívesebben kettéhasítanálak, de természetesen el ne fojtsa a dühét. Szeretném, hogy igényelje a játékidőt, de azt mondom neki háromig számolok mire vegye fel a kabátját. Kitartok és a szabályok is kitartanak, de aztán meg egy görbe este mellett döntünk, mert olyan is kell, amikor minden igaz, ami előtte, meg máskor meg sosem. Ha tévét akar még nézni, na nehogymá’, de ha a lelkemet simogatva nagy igényt igazol vissza a Fekete Istvánra, akkor persze igya csak a kakaót nyugodtan este kilenckor. Máskor az „én az anyja vagyok, nem dolgom a keménykedés, az valami férfimunka, ezt egészen pontosan érzem, na de ha úgy hozza a sors”…-dilemma, ami teljesen kiszámíthatatlan végeredménnyel jár. „Mindenkinek megvan a maga dolga” és menjünk az oviba, máskor meg maradjunk otthon pizsamában, és aztán persze megint menjen már lelkesen az oviba, mert az kötelező. Betartjuk, áthágjuk, külön, együtt, felváltva. Hol több, hol kevesebb konfliktussal.
Én nem tudom, hogy ez máshol hogy van. Nálunk az egész napban minden esetre semmi sem biztos. Hektikus-szeszélyes-rámenős-lejátszós egy banda vagyunk.
Aztán este az ágyban, villanyoltás után, amikor még odabújok egy percre, mégis van egy „biztonsági mentés”, amiből mindketten tudjuk, igen, valójában minden nagyon, de nagyon rendben van.
