Mi, lihegősök

 
Csak egy éve tűnt fel a dolog, nyilván mivel akkortájt kezdtem új közösségben keresni a nyugit. A jelenség konkrétan az, hogy ciki levegőt venni. Mármint normálisat vagy nagyobbat, jólesőt, esetleg hangosabbat. Több helyen is álltam ott, követve az aktuális oktatót, de mindegy volt, hogy csikung, nia vagy jóga, a többség apróban és csendesben próbálta a dolgot. Közben kicsit persze lilult, de annyi megérte. Aztán tudatosan kezdtem figyelni magam köré. Bizony, ülünk sokan az önkormányzatnál azokon a csúszós padokon, és inkább megfulladnánk, mint hogy egy kiadósat sóhajtsunk. Ha meg valaki mégis erre vetemedik, nézi a többi, mintha kiszedné a kávégépből az előtte ottfelejtett aprót. De ugyanígy bambulják a hegytetőn sóhajtozót, a futógépen szaporán és hangosan lihegőt, vagy az egyszerű embert, aki egyszer csak gondol egyet és spontán módon vesz három nagy levegőt, mi több olyan zabolázhatatlan, hogy azt még hangosan és jólesően ki is fújja.

Pedig lélegezni elég természetes dolog. Mindenféle formájában. Talán nem is kéne túl sok, csak egy csipetnyit engedni a szigorú önkontrollon. Vagy egy pillanatra szembemenni a mellettünk ülők fulladásra csábító elvárásával. Vagy abbahagyni most az olvasást és belekezdeni egy nagy sóhajtásba, hátha holnap már magától megy majd. (Holnap még nem megy majd magától, hiszen ma születik a csirke. Vagyis figyelj oda rá…vagy fulladj meg!)

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar