Rések

Benézek, lesnem sem kell. Állnak a szobában, a gyerek egy széken gubbaszt. Nincs szó, nincs hangosság, nincs harmónia…fullasztó.

Benézek, csak körvonalakat látok. Mindenki mozog, sok a dolog, csinálni kell, a gyerek pakolja a játékait, egy pici sír, a színek élénkek, zajlik az élet.

Benézek, semmit sem látok, csak halvány fények szóródnak és valahol egy négyévesforma csak kacag, kacag…

Benézek, hangosság van, viszály, akaratgyengeség… félelem.

Naponta nézem őket, ott a kis padon. Reggel van, még mindenki majdnem önmaga, még nem törölte ki a napi teendő az éjszakai őszinteséget. Csak pár perc a világ ott az előtérben, de tudni lehet, kibe épült olyan szervesen a bizalom, hogy könnyűre merje hagyni az elválást. Sejteni, melyikőjük örül, hogy elhagyja az otthont, melyik bújna még, és sokat elárul az is, hogy ki milyen eszköztárat ránt elő, hogy feldolgozza a hirtelen jött önállóságot. És persze nem lehet nem látni a kisfiú tekintetét, aki a fejnél is magasabbra néz, ha férfit lát, vagy a kislányt, aki olyan mereven, könyörgőn bámul az anyja szemébe.

Kötöm a gyerek cipőjét, nem lesek. Mégis, csak azt érzem, apró rések sorakoznak a padon, ajtó és fal közötti hús-vér szünetek, akiken keresztül belátok sok más világba…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar