A pálya szélén

Az egyik nagypapám focista volt, a másik MLSZ elnök. Apám imádja a labdarúgást, a férjem fújja az összes csapat majd’ összes tagját, még akkor is, ha két percenként adják-veszik őket. Mindezek után persze kicsit sem kellett volna csodálkoznom, hogy a fiam anno, másfél évesen úgy volt hajlandó megtenni élete első lépéseit, hogy közben egy labdát rugdosott. Hasonló motivációra, jelenleg is hasonlóan reagál – csak úgy sétálni utál. Ami engem illet, az erős hátszél ellenére sem kebelezett be ez a mánia, néha tudok izgulni valami mozgalmasabb meccsen, de azért ha közben megkívánom a sült sajtot, simán lemegyek a konyhába. Tegnap viszont megcsapott a nosztalgia,  a helyzet ugyanis erősen hajazott egy régi délutánra az MTK pályán, ahova  a nagypapám vitt el és ahol olyan szép körmondatos káromkodásokat tanultam, kellemes lejtéssel, továbbá ahol hosszan bámultam a bácsikat, akik a szájukban le tudták választani a szotyiról a héját és azt olyan nagy ívben köpködték szerteszét. Szóval vittem a gyereket, élete első igazi fociedzésére Csillaghegyre. Jártunk már máshol, de ott körbe beton keménylett, az illem – fifikásan kiszorítva a lényeget  -a lelátó első sorában foglalt helyet,  a gyerekutálat pedig olyan szembetűnő volt, hogy  nem értettem, hogyan is szerethetné meg ilyen körülmények között bárki a bármit. Szóval ültem ott tegnap a füves  pálya szélén a törött kis fa padon és merengtem. Az őszi nap már gyenge volt, mindenki fázott, előkerültek a polár pulcsik és széldzsekik. A büféből kunkorodott kifelé a friss melegszendvics illata, mellettem egy apuka instruálta a pályán játszó kisfiát, nyomta a szotyit, egy anyuka olvasni tanította a lányát. Valakik bicikliztek a pálya körül, egy másfél éves forma fiúcska pedig rendre becsavargott a nagyok közé. Mezbe öltözött minimanók, egyenruhás edzők, sok-sok szülő, rokon és miegymás, csak úgy ott a füvön a pálya körül. Hogy őszinte legyek, nem történt semmi, ami említésre méltó, mégis ebben a mikrokörnyezetben szívhatott az ember még valamit egy régi időből, ahol jó volt Együtt lenni, ahol tök mindegy, hogy ki mit engedhetne meg magának, mert úgyis csak zsíros kenyeret vagy ropit vehet a büfében, ahol a gyerek közös érték, ahol a foci, több mint sport, ahol kimész a zöld fű mellé és kapsz még levegőt…

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar