Lóti-futi-se füle-se farka

A legtöbbünknek biztosan megvan a pillanat, ami általában igen rövid és arról ismerszik fel, hogy nem trónol a közepén se gyermek, se férj, ellenben a testünkben mégis szétárad a jó érzés, felszökik az adrenalin és van pofánk senki másra nem gondolni, csak magunkra. No, nekem ilyen pillanatokat ad az életembe éppen visszatérőben lévő kocogás (jelen állapotában csoszogás). A minap is elszöktem a délutáni altatás szépsége és terhe elől a fák közé. Az időzítés több, mint kitűnőnek látszott…fátyolos napsütés, 22 fok, tök csönd kívül, Jason Mraz meg szokásos stílusában húzta a fülembe. Jövök-megyek ott, gerjed bennem a harmónia, aztán egy nagyon pici idő múlva, alaposan megbotlom, kimegy a bokám, de sebaj, a sok éves táncnak köszönhetően lazák a szalagjaim, visszaugrik simán mint a sicc, csak megyek már, ha egyszer eljöttem, de lemerül a zenegép,  viszont jönnek a favágók, éktelen a zaj, belelépek a kutyakakiba, kijön az allergiám a friss faforgácstól. De mindez nem tántorított el, bár a hangulatomnak megadta az első öt bal horgot. Viszont a következő sarkon egy kukába botlottam, ami annyira morbid volt, hogy minden logika nélkül úgy döntöttem visszafordulok.

Most komolyan, ki hozza el a kislányát babástul, hogy aztán egy kis malőr kapcsán kipottyant szemű babát a gyermek szeme láttára … be a kukába?Persze biztosan van b változat is, de nekem ez jutott eszembe. Meg az otthon váró kakaós palacsinta. És nagyon sietni kezdtem hazafelé ott a 22 fokos fátyolos napsütésben.

 

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar