Szélcsend


Először csak fáradt voltam, ültem ott a rendelőben, ami mostanság nem tűnt egyedinek, szóval csak ültem ott a többiekkel, amikor megesett, hogy bazi álmos lettem. Aludni persze nem tudnék amott, de gondoltam már úgyis tök mindegy, mindenki alaposan végigmért mindenkit,  lenézően konstatálta, hogy milyen lapot, újságot, könyvet olvas a másik, a többség megutálta a sarokban ülő kisebbséget, mert onnan előbb lehetett bebocsáttatást nyerni az orvoshoz, a telefonok pedig lassan kezdtek lemerülni. Két órája dekkoltam a padon, mire végleg lejátszottuk a kis helyre összekényszerült emberek összes néma és felesleges játékát… lesz, ami lesz lehunyom a szemem-gondoltam, a kezemben fekvő pletykalappal már úgysem csúszhatok lejjebb a peremről és akkor tényleg lehunytam. Amikor halványsárga lett a szemhéjam mögött a világ, kezdtem csak jól lenni. Hülyeség milyen jól tud esni a megvonás, a látványé, a mindenféle látványé.  A párocska kezdte mellettem kettővel, suttogtak, szerintem már maguk sem értették, hogy mit, olyan halkan, de ami hozzám elért, az csodás volt, valami csiklandozó zaj, értelem nélkül, nagyon szép. Szerettem volna, hogy sokáig suttogjanak, de aztán abbahagyták és újra csak a mobil csipogott. Valaki csoszogni kezdett, mire többen behúzták a lábukat a pad alá, nyíltan gáncsolni mégsem etikus, pedig hogy szerették volna. Csúszott a bőr talp a linóleumon, biztos, hogy nem hagyott nyomott, de a hangja karcolt és közben az a lassú reszelés, innen-oda. Amikor beállt újra a régi rend, az ajtón belülről zötyögött ki a gépzaj, az sem volt rossz, kicsit mintha kamionban utaznék, aztán beszédfoszlánnyal keveredett, amit persze nem értettünk. Pedig mellettem egy nő szerette volna, éreztem ahogy megnyúlik a feje az ajtó irányába, önkéntelenül, észre sem vette, de mégis része akart lenni a benti dialógusnak, talán, hogy megnyugodjon, másnak is fáj a rheumája vagy ilyesmi. Aztán a nő visszarendezte a fejét, legalábbis én így éreztem a halvány sárga szemhájam mögül. Egyszer kialudt kint a neon, bent is sötét lett,  valaki nagyot sóhajtott, de nem azért hogy levegőhöz jusson, hanem hogy felvegye a felé nyújtott sajnálatot, igen biztosan fájt már a gipszelt lába, amit akkor éppen persze nem láttam, de elképzeltem és úgy képzeltem, nagyon fájhat. Szóval jó nagyot sóhajtott a sötétben, egyesek ránéztek, mások juszt se, szerintük nem is fáj a gipszelt láb, nem mondták, de ezt gondolták, határozottan éreztem. A párocska megint suttogni kezdett, ami a legjobb dolog volt az egész délelőttben, de akkor egy nő túlzott lendülettel elhúzta a táskáján a cipzárat, talán be is csípte a bélést, de mindegy volt, mert kiszólt egy fehér hang és engem behívtak. Kinyitottam  a szemem és a párocskát kerestem, nem voltak sehol, a pad két vége üresen meredezett, a csoszogó nő már eltűnt a lépcsőfordulóban, csak egy férfi maradt a váróban csuklóján apró fekete táskával, a zöld bélése félig kilógott, ahogy elakadt benne a fém cipzár.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar