Időrés

Kéne egy szék. Ez jutott eszembe, ahogy a konyhapultnak dőlve pucoltam az almát. Aztán hirtelen felhúztam a reluxát az ablakon, pedig az mindig ott fityeg, – ne hogy már nézzék, ahogy töltöm a kakaót, – máskor maximum átfordítom a kis léceit, de most nem, úgy felhúztam, mint a sicc. Bejött a kinti zöld a konyhába, hozta a tuják friss szagát, az eső páráját, néhány bogarat. Hülyén hangzik, de egy kicsit megfordult a világ, a nosztalgia hirtelen jött és kellemesen hozzám ragadt. Az jutott eszembe, ahogy ültünk a konyhaszékeken, fejtettük a borsót a sokszor mosott műanyag szűrőtálba. A nagyinál mindennek akkurátus rendje, megfelelő helye és ideje volt, a főzés komoly dolog, tudja ezt mindenki, aki valaha megkóstolt egy OLYAN rántott húst, gulyást vagy francia salátát. A nagyi mindent hagyott, kiskoromtól adott kést, közben beszélt, marha hangosan röhögött, vagy hallgattuk a rádiót és találgattuk, hogy melyik ázsiai betegséghullám ér majd el először hozzánk. A nagyim rettegett mindenféle kórságtól meg a bogaraktól, a kettőt pedig szívesen kombinálta egy témába. A nagyi mindent megmutatott, de én mégis hebrencs szakács lettem, nem ő tehet róla. Most is pucolom itt ezt az almát, totál különböző szeletekre vágom, hiányzik a rendszer, látszik is a végén, de azért majd megesszük. Kéne az a szék, ülnénk most csak itt, jönne be a tuja szaga, az eső párája meg az a néhány undok bogár.  

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar