A gyerek határai

 
Ez egy mókás címnek tűnik, főleg ahhoz képest, amiről írni szeretnék. Mert hogy szerény megfigyeléseim szerint a mi gyerekünknek például alig jutott ebből a határ dologból. A helyzetnek ilyenformán több a fonákja, mint az eleje, de a bánatért félig mán késő.
Nézzünk egy példát. Amikor Soma azt mondja:  – Apa, én erősebb vagyok, mint száz méter! – és közben igyekszik brutálisan nézni, azon jót röhögünk, de ő végtelenül komolyan hiszi, hogy hegyeket mozgathat meg. Ha ehhez hozzáadom, amit a gondolat hatalmáról olvastam, a kölökből simán lehet bányász vagy kőműves, kőfejtő, talicskás, erőművész, esetleg kalapácsvető. Amennyiben ezek közül valamelyik is közel áll szíve vágyához, helyben vagyunk, a kezdet több, mint bíztató. Vagy máskor azt mondja : Anya, én már tudok olvasni! – ami természetesen szintén kamu, és jót derülök. Két perc múlva viszont megmutatja, hogy a tornázós videón a hosszú listából szerinte hova van írva, hogy Combizom-erősítő gyakorlatok, amitől meghasonulok és átmenet nélkül elszégyellem magam. (…Ilyen alapon arról sem bocsátkoznék előzetes találgatásokba, hogy a gyerekek tudnak-e repülni. Soma szerint utóbbi igazán csekély nehézségű manőver, amit mi felnőttek túlreagálunk. Csak remélni merem, hogy ki nem próbálja.)
Más irányból. A nagybátyámnak igaza volt, bár sokat nem értünk vele. A gyerek mindig a falig megy. A falait te állítod megfontoltan, szép rendben, derékszögben…és tetszenek neked. Mondod neki, hogy ezt nem kéne, amazt ne úgy, és ha lehet, azt meg se próbálja. Lenyomsz neki egy taslit, ha máshogy tesz, megzsarolod érzelmileg, ha nem fogad szót – hogy csak a legnemesebb nevelési eszközöket említsem. Aztán pár év múlva éppen hátradőlnél, amikor rájössz, hogy a gyerek kint rohangál, te bolyongsz a saját falaid között, a lónak, amin fordítva ültél, meg tétován bámulod a seggét. Van ez így. Velünk már jó pár témával kapcsolatban megesett.
Persze van tiltólista, a szemtelenség, a hazugság és társai  egyáltalán nem szubjektív kategóriák, normális esetben ezeket sikerül a gyerek értékrendjének megfelelő polcára betuszkolni. Látod a szemén, amikor érti, amikor elszégyelli, amikor megbánja. Ezek olyan pillanatok, amiben ott a bizonyosság, valami átért tőled, hozzá. Nem is falak talán, de mégis támaszok, a jövőre, éppen az ő számára. Kellenek.
Ezen értekezés kapcsolódik ahhoz a végtelen számú előzőhöz, ami nélkülözi a tanulságot. Ha tudnám a frankót, biztosan elmondanám, de azzal is baj lenne, tekintve, hogy minden gyerek más. Mi itthon újra és újra abban maradunk, nekünk a figyelemre osztottak jegyet. Éppen jónak tűnő falak építésével, két perc múlva ugyanezek lerombolásával, időtállónak tűnő papír paravánok huzigálásával, megkésett reakciókkal, elbaltázott döntések felismerésével, ugyanabba a szarba való számolatlan beletottyanással, néha kis előrelépésekkel telnek napjaink. Nagyjából így nő a gyerek. Vagy talán érik a pálma. Utóbbit kifejezetten a család felnőtt tagjaira értettem.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar