A Dolog természete

Kiírom, gondoltam egy ideig könnyelműen és fogtam a papírt. Ültem fölötte, vakított a fehérsége, de a Dolog mondanom sem kell, hogy nem jött ki. Éjszakákon át hajtotta hangosan az agyamat, aztán csendesen megbújt minden nappali gondolatom mögött. Táncolni kezdtem, ráztam a karom, söpörtem kívül-belül, üvöltött a zene, jobb lett kicsit, de a Dolog csak nem esett ki. Később térdre rogytam, kértem és segített, de éreztem, hogy Ő még mindig győzelemittasan mosolyog valahol a tüdőm és a szívem között. A sürgősségin esett csak le, hogy az ilyesmit se kikönyörögni, se kilökni, se kitépni, se máshogyan erőszakkal kiűzni nem lehet. A Félelem jobban ismer, mint én magamat, a legapróbb sötét foltomba költözik, ott hízik csendben, bűzleni kezd, mégis nehéz rátalálni, igazán jól mulat a kínomon. Aztán mégis máshogyan döntöttem – mondhatnám nayképűen, de ez hülyeség, hiszen egyáltalán nem volt választásom. Akármilyen szépen is kért és bújt a sejtjeimhez, többé egyetlen gondolatot, árnyékot, percet sem adtam neki. Egy ideig könyörgött, aztán vonyítani és facsarni kezdett, de akkor már magam voltam. Végül a Félelem éhen veszett, Murpy-módra éppen valahol a gyomrom táján. Én pedig végre újra kaptam levegőt.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar