Játék

Nekem átlósan ülnek, nagyon hangosak. Kétéves forma lehet a gyerek, a szeme mély barna, csillogós, a bőre kreol, amúgy kisebbségi, a tekintete zabolázhatatlan. Az apjával percek óta hangosan röhögnek, a szájukból kitűnik az ételmaradék, a gyorsétterem közönsége időtől-időre rájuk bámul. Most éppen verseny zajlik, aki hangosabban bugyborékoltatja a szívószállal a kólát, az nyer. Hahotáznak. Mindketten, ugyanúgy. Apróra szökik a szemük, kilóg a fölső ínyük. Elunják, új játék jön. Az asztal szélére tolják a néhai csirkeszárnyaktól illatos papírvödröt, szalvéta-galacsinokat gyúrnak. Váltva dobnak célba. Végre a gyerek is betalál, éljenzés, tapsolás, a kicsi ugrál a padon úgy örül, titkos férfias bonyolított pacsizás zajlik. Ahogy egymáshoz ér a kezük, összecsillan a szemük, igazából ünnepelnek. Később az apa az órára néz, indulniuk kell, úgy tűnik. Ráhúzza a gyerekre a kabátot, felülteti a nyakába, az asztalon hagyják a tálcát szívószállal, vödörrel, galacsinnal, csak hevernek ott a cuccok, mint árulkodó partikellékek. Kifelé azt játsszák, mintha a gyerek feje bekoppanna a fölső ajtófélfába. Még egy hatalmasat röhögnek, aztán eltűnnek a járókelők mögött.

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar