Kiskarácsony

Mindenki ezen a karácsony-dolgon tűnődik, miközben én éppen csak vagyok. Ez jutott eszembe, közvetlenül az után, hogy kedvem támadt néhány ironikus hangulatú mondatot ejteni a helyi viszonylatokról: úgy mint rámhívta a rendőrséget a szembejövő autós, amiért nem tolattam vissza egy olyan közlekedési helyzetben, ahol nem  volt hova visszatolatni. Vagy a még rosszabb, a bevásárlóközpont hideg padlóján ájultan fekvő férfit fotózó nő esete. Aztán rájöttem, hogy már elnyögtem eleget a panaszaimat, valójában túl vagyok az igazi döbbeneten, akkor késő erről írni is – a valóság, a pillanat, a hiteles érzés már tovaszállt. Itt meg maradt valami nagyon szürke, egyáltalán nem karácsony-szagú cucc, jó mélyen, bennem.

Ez a december nem az enyém valahogy – ezt érzem. Néha elkap a gyerek bája, bírom, ahogy reggelente, amikor ő maga oltja fel a karácsonyi égősort, újra és újra rácsodálkozik a fényére. Szeretem, ahogy azt tudakolja, hogy a Jézuska, – akit az ovis tanulmányai nyomán már kizárólag Jézus Krisztusként becéz – vajon angol születésű-e? Mint ahogyan szórakoztat az is, hogy ha rossz kedve van, kijelenti, hogy akkor majd ő sem hoz semmit a Jézuskának. Ez így jó, a gond velem van.

Három napom maradt, ha jól számolom. Na persze, túlzott, áhitatos elfogódottság sosem munkált bennem a karácsonyt illetően, inkább valami gyermekkori maradvány-érzés tette vonzóvá ezt az ünnepet.  De most mintha elszállt volna az is…elvitte az elmúlt év sok betegsége, változása, vesztesége. Jó nagy szarban hagyott ez a 2012, ez sejlik fel.

Meg az, hogy az önsajnálat eléggé öncélú egy valami. (Öncélúság tekintetében mondjuk vannak előtanulmányaim…hogy mást ne mondjak, a blogírás is valami ilyesféle mulatság. Nagyhangúak csendes játéka.) Szóval az önsajnálat…ilyenkor kéne feltegye a kezét, akinek két keze van, hogy örüljek már annak, hogy…mondjuk nekem is két kezem van. Meg a gyereknek is. És be kell látnom, hogy ebben szerencsére igaza van. Ilyenkor az ember szívesen szorongatná a látványos és kedves képet a fejében a legörbülő szájáról, de sajnos kénytelen elmosolyodni.

Szóval három nap. Ki tudja mire elég…leszámolni vagy elszámolni ezzel a 2012-es évvel? Megérkezni, ott lenni, semmit nem várni, eleget kapni? Fogalmam sincs. De hetvenkét óra sok idő, a gyerek és az apja is hazaér, hozza a magáét, az egyik az ovis karácsonyfáról szóló sztorijait, a másik az év végi eredményes hajtás utáni jóérzését. Tudom, hogy megfertőznek. És mire három hamis szólamban nekiállunk elénekelni a Kiskarácsonyt, mindenki őszintén és hangosan fog röhögni. Beleértve engem is.

 

Szólj hozzá!

Legyél te az első hozzászóló!

Visszajelzés
avatar