Van nálunk egy szokás. Bárki megy el, a normális köszönés után Soma rohan az üvegtéglás ajtóhoz, ütögeti a kezével és integet. Belülről kifelé, kintről befelé egyaránt nem látni szinte semmit. Csak talán, hogy van ott valaki, mozog, távolodik, de még velünk van egy percig, érzékel minket…aztán elmegy. A gyerek imádja ezt, ugyanakkor utál köszönni az ajtóban. Azt látom rajta, fölösleges a „Szia”, mert azt mindenki mondja, bármikor bárkinek, csak úgy, félig odafordulva akár, szembenézés nélkül -unja a dolgot. És akkor rájövök, hogy kicsi és még nem hülye, igényli a valódi intimitást.
Szeretem olyankor nézni. A keze az üvegtéglára tapad, az ujjaival kocogtatja, aztán a tenyerével csiszolja, úgy integet, a szeme pedig a másik oldalon állót fürkészi. A beavatottak ilyenkor tudják, hogy kívülről rá kell tapasztani a kezüket az üveg felületre. Mások csak úgy elmennek. A gyerek ezt aligha látja. Viszont ott áll az ajtónál, a kicsi lelke telve van a búcsú érzésével. Amikor pedig felkészült rá, elengedi a másikat.
